Annyit emlegettem már, azt hiszem, illendő lenne bemutatnom. "Ő" a kezdő kismamák réme, de a doktorok, védőnők vesszőparipája. A "hivatalos" táblázat, ami megmutatja, hogy egy kisgyerek életének különböző szakaszaiban hol kell(ene) tartania mind a testi, mind a szellemi fejlődésben. Maga a kezdeményezés nem lenne rossz, hiszen a cél nem az, hogy ezeket az adatokat betűre pontosan be kell tartani, hanem egy támpontot ad, amely alapján könnyebben tájékozódik szülő és orvos egyaránt, hogy hol tart ehhez képest a kis jövevény. A gond ott kezdődik, amikor valaki ész nélkül ragaszkodik ezekhez az előírt értékekhez. A "nagykönyvben" sem az van leírva, hogy mondjuk egy csecsemő 3 hónapos korára feltétlenül el kell érnie a - hasraütök - 6 kilót. Nem is lehetne, hiszen az sem előírás kérdése, hogy hány kilóval születik az a kicsi, nem mindegy, hogy 2 kilóval vagy éppen 4-gyel jött a világra. Ebben a korban még hatalmas különbség! Mégis, sokan szentírásnak veszik, hogy egy babának fél éves koráig meg kell dupláznia, egy éves koráig pedig megtripláznia a születéskori testsúlyát. Arról szinte sehol sem szól a fáma, hogy a nagy súllyal született babák valószínűleg (persze ezt sem szabad készpénznek venni) sokkal lassabb ütemben nőnek majd, mint kisebb társaik. Ja és akkor még nem beszéltünk az alkati kérdésről. Mint ahogy a felnőttek között is vannak hízásra jobban illetve kevésbé hajlamos emberek, ugyanez elmondható a babákra is... jó vicc, hiszen tőlünk öröklik a különböző tulajdonságaikat, hát miért pont ezt ne? Aztán ott van a mozgás. A "nagykönyv" szerintem úgy kb. 6 hónapos korig teljes mozdulatlanságot feltételez a csecsemőkről, ezért is gondolja azt, hogy ami bekerül a pici pocakba, az teljes mértékben elraktározódik, nem tudja "lemozogni" a kicsi. Tévedés: biztos forrásból tudom (3 gyerekemből 2... jó arány, mi?), hogy létezik olyan gyerek, aki születése, sőt - mit születése -, már fogantatása pillanatától egy igazi kis perpetuum mobile, még fekvő helyzetében is mindene állandóan mozog, akaratlanul is... Na őróluk miért nem szól a fáma?
Jó lett volna, ha annak idején engem is figyelmeztet valaki, hogy ne dőljek be a "nagykönyvnek". És főleg, hogy az orvosunkat ne engedjem, hogy idegesítsen. Pedig eredetileg nem készültem paraanyának. Akkor is csak röhögtem, amikor az első méredzkedések alkalmával a doki közölte, hogy nem hízik úgy a gyerek, ahogy az elő van írva. Persze, biztos nem elég a tejem... Hogy ne röhögtem volna, amikor úgy éreztem magam, mint egy fejőstehén? Igen, talán 10 másik bébinek már nem lett volna elég az a tej, de annak az egynek bőven sok is volt. És nem úgy nézett ki, mint akit éheztetnek. Vidám volt, kiegyensúlyozott, jókötésű és egy örökmozgó kis zsivány volt az én kis fiam, na most hogy az előírt havi 500 grammnyi súlygyarapodás helyett "csak" 450-et hízott, ez egyáltalán nem tudott izgatni. Aztán jött a hozzátáplálás ideje. Ezzel egyidejűleg pedig a mozgásfejlődés hirtelen megugrása is. 6 hónaposan már úgy mászott, mint a gyík, szinte porzott utána a föld :D 7 hónaposan állt fel először magától a járókába kapaszkodva, 8 hónaposan már körbe-körbe sétált, 9 hónaposan pedig már egyik bútortól a másikig szaladt lendületből. 10 hónaposan állt meg először teljes biztonsággal a két lábán, kapaszkodás nélkül, és nem sokkal ezután, 10 és fél hónaposan megtette az első önálló lépéseit - felém! Sosem felejtem el azt a pillanatot. Egy barátnőmnél voltunk éppen, kint ültünk az erkélyen, Stefanos az erkélykorlátba kapaszkodott. Egyszercsak elszánt tekintettel rám nézett, anélkül, hogy szóltam volna neki, és elindult felém. Lendület vagy kapaszkodó nélkül. Legalább 2 méterre ültem tőle, még a lélegzetemet is visszafojtottam, amíg oda nem ért hozzám!!! Onnantól pedig nem volt megállás, ment, ment egyfolytában, alig győztem utána menni!
Nos, ezekután hogyan is maradhatott volna rajta valami felesleg is??? A gyerekorvos egyre elégedetlenebb lett a kilóival... Számunkra pedig egyre kellemetlenebb élmény lett az etetés :-(( Beleestem a csapdába, amibe sok más anyukatársam is beleesett akkoriban és most is: állandóan azt számolgattam, mennyit kell(ene) ennie a kicsinek, és mindent megtettem annak érdekében, hogy ezt az "előírt" mennyiséget valahogyan beleimádkozzam. Jöttek a játékok, a bohóckodás; mindent bevetettünk egy-egy újabb falat reményében. A végén már odáig fajult a dolog, hogy a tévé előtt gyerek-DVD-ket nézve tereltük el a "páciens" figyelmét, hogy amíg az éppen aktuális kedvenc meséjét nézi, addig én szépen észrevétlenül belelapátoljam a szájába az ételt. Amíg otthon voltunk, nem is volt gond, ideig-óráig megoldottuk az étkezési problémát, de ha valahova menni kellett, és útközben, vagy idegen helyen kellett volna megoldani egy étkezést, na ott voltunk nagy gondban!! És mi persze mint törvény- pontosabban nagykönyvtisztelő lelkiismeretes kezdő szülők pontosan betartottuk az étkezési időket, valamint az előírt ételek minőségét és mennyiségét, szó sem lehetett róla, hogy holmi ügyes-bajos dolgaink miatt a gyerek táplálkozási szokásain csorba essék: vittük magunkkal becsülettel a saját magunk által házilag előre elkészített és pürésített ételeket vagy gyümölcsöt, a joghurtot hűtőtáskában vagy a tejpéphez való forralt vizet a termoszban. Így utólag visszanézve magunkat már csak nevetek a dolgon, de akkoriban még nagyon komolyan vettük ezt a témát. Főleg, hogy ekkora nyomás és teljesítési kényszer volt rajtunk az állandó méricskélések miatt. Ha már egy alkalommal nem úgy alakult a gyerek evése, ahogyan annak lennie kellett, előre láttam lelki szemeim előtt, ahogy a mérleg nyelve vádlóan alacsony értéken áll meg, és a gyerekorvos felelőtlen szülőknek kiált ki minket, akik éheztetik a gyereküket.
Aztán persze az ember rájön, hogy minden csak viszonyítás kérdése. Amíg Stefanosszal az volt a legnagyobb problémánk, hogy megegye az utolsó kanál ételt is, lett nekünk egy olyan gyerekünk is, akivel azon szenved(t)ünk, hogy egyáltalán egyen valamit. És hogy egyáltalán magára szedjen pár grammot. Fotiniről van szó, bár nem akarok még annyira előreszaladni. Közben azért lett egy Malvinánk, aki ugyan feleakkora adagot sem evett meg egy ültő helyében, mint a bátyja ugyanannyi idősen, de ennek ellenére mégis hozta a formáját, és sosem volt rá "panasz" mázsáláskor. Eleinte aggasztott is a dolog, hogy miért eszik annyira keveset, hiába na, a rossz beidegződés megmaradt. De aztán szépen lassan megnyugodtam, hogy amíg a gyerek megfelelően fejlődik, addig nincs okom panaszra. Tényleg alkat kérdése az egész: Stefanos inkább rám ütött (legalábbis megboldogult lánykoromban ilyen voltam), ehet, amennyit akar, mégsem fog soha elhízni (én ezt már sajnos nem mondhatom el magamról :-D ). Malvina pedig inkább az apjára hasonlít testfelépítésben, na meg vérmérsékletben. Ő kicsiként nem volt annyira mozgékony, elvolt az ágyában is mozdulatlanul, plusz sokat is aludt, így kevesebb étellel is gyorsabban fejlődött. Nem mondom, hogy nem voltak gondok az evéssel, de vele igyekeztem már okosabban csinálni a dolgokat. A vége mégiscsak az - a jól bevált módszer - lett, hogy egy időben ő is csak a tévé előtt volt hajlandó enni, de erről azért hamar leszoktattuk.
Fotinivel már "elveim" voltak. A régi "mobil" etetőszék már felmondta a szolgálatot a másik kettő alatt, így neki már direkt olyan ülést választottam, amit az étkezőasztalra lehet felszerelni, abból megfontolásból, hogy együtt egyen velünk az asztalnál, és még csak véletlenül se essek abba a kísértésbe, hogy a tévé elé vigyem etetni. Nos, azóta a számítógép előtt eszünk, az ölembe ültetve, miközben a youtube-on igyekszem a kedvére való videókat vadászni :-D :-D Ennyit az elvekről. Mondanám, hogy már nem érdekelnek a kilók, meg a nagykönyv előírásai, de az az igazság, hogy Fotini megdönt minden negatív rekordot! Esküszöm, nem akartam én nála erőltetni az etetést, mert elviekben most már tudom, hogy ezzel csak még jobban megutálja az evést, de ebből a gyerekből gyárilag kifelejtették az éhségérzetet! Képes arra - mert kipróbáltam -, hogy egész nap nem eszik semmit, és mégis sikítva menekül, ha kanalat lát! Most persze fúúúúj, felelőtlen anya vagyok, aki éhezteti a gyerekét, de nem, csak teljesen reményvesztett, aki már mindent megpróbált, mégis az a vége, hogy könyörögnöm kell, hogy legalább pár falatot egyen. A kilói??? Jobb, ha nem is beszélek róla, siralmas. Eleinte a doki agyon szekált minket, még mindenféle vizsgálatokra is elküldött, hátha valami baja van a kicsinek, hogy ennyire nem fejlődik. Most már csak röhög rajta, de azért viccesen megjegyzi, hogy már megint nem kap enni otthon? Mondtam neki, meg lehet próbálni, vigye haza egy hétre, aztán mesélje el, mire jutott... Azt már nem vállalja. Volt kitől örökölnie? Volt. Engem állítólag majdnem nem vettek fel az általánosba 6 évesen, mert nem értem el a 15 kilót.... Ahhoz képest még egész jók vagyunk a 11 kilónkkal :-)) Na és életkedvből nincs hiány: fut, szalad, mindenre felmászik, ugrál, bukfencezik, táncol, úszik, énekel, dumál, be nem áll a szája, utánoz, mindent egyedül akar csinálni és már a nagytesói eszén is túljár... Na ehhez mit szólna a Nagykönyv???
Persze ami a fogára való, az jöhet :-))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése