A szoptatásról...

Ha már szóba jött az előző bejegyzésem kapcsán, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy erről a témáról is írjak pár sort. Sort? Tanulmányt lehetne írni belőle, mármint arról, hogy Görögországban hogyan állnak ehhez a kérdéshez. Orvosok, szülészek, anyák egyaránt. Siralmas...

Na de kezdem az elejéről. Amikor Stefanos megszületett, annyi fogalmam volt csak a szoptatásról, amennyit a már sokat emlegetett szakirodalmakból kibogarásztam. Magyarán semmi. Az egyik a háromóránkénti szoptatás híve volt, a másik az igény szerinti táplálást hirdette, vagyis ott voltam, ahol a part szakad. De persze én kis naiv akkor még bíztam benne, hogy a kórházban majd szakszerű segítséget kapok, ha netán gondom támadna. Tudatosan készültem a szoptatásra már a terhesség alatt: csakis laza, terhesség alatt  hordandó melltartót hordtam, nehogy lenyomjam a mellbimbóimat, sőt, rendszeresen betettem bimbókiemelő kagylókat is, biztos, ami biztos alapon, ugyanis kedves anyósom előszeretettel riogatott, hogy ő azért nem tudott szoptatni, mert befelé fordultak a bimbói.... Persze ezt úgy adta elő, mintha ebből egyenesen adódna, hogy tuti én sem fogok tudni... Na szóval akármennyire is nem izgattam magam a dolgon, egy enyhefokú bizonytalanság azért ott bujkált bennem. Aztán megszületett az én kis elsőszülöttem! Mindjárt ott, a szülőasztalon meg is kaptam a részletes utasítást a gyerek táplálkozásával kapcsolatban: első 2 órában tea,  x milliliter, aztán a második 2 órában ismét tea, a következő 2 órában pedig jöhet a tápszer, 1 kanál por x milliliter vízzel, pontos leírással a sterilizálással kapcsolatban is. Egy kicsit meglepődtem. Elnézést, én szoptatni szeretnék! Jaaaaa? Mindegy, mert az első három napban úgysem lesz tejem - jött a "szakszerű" válasz. Most mit mondjak? A szakirodalomból mintha valami olyasmi rémlett volna, hogy azt az első három napos folyadékot előtejnek hívják, és hogy az a leghasznosabb a babának, de hát mit tudhatok én szegény laikus földi halandó? A szüléssel kapcsolatos ismereteim sem bizonyultak használhatónak a könyvekből. Azért biztos, ami biztos, tettem egy erőtlen próbát, hogy még aznap mellre tegyem a babát, mielőtt bekeverem az első adag tápszert, de persze tapasztalat híján nem sok sikerrel jártam.  Közben meg anyósom vészmadárként ott károgott  mellettem,   felvéve a "na ugye megmondtam" arckifejezést, hogy az ő gyerekei is ugyanígy csináltak, elfordították a fejüket, és nem tudta őket szoptatni. De persze nem baj, manapság már nagyon jó tápszereket lehet kapni, az övéi is felnőttek, és lám, micsoda deli legények váltak belőlük. Elmondhatatlanul frusztrált a helyzet, a végén a férjem szólt neki, hogy ha akar, akár ki is mehet... :-D 

Nos, ezután az első sikertelen próbálkozás után úgy gondoltam, pihentetem egy kicsit a témát. Közben meg minden alkalommal a szívem szorult el, amikor a tápszert kevertem. Valahogy ösztönösen éreztem, hogy nem jól van ez így. Hárman voltunk egy szobában, az egyik anyuka velem együtt tapasztalatlan első babás kismama volt, de szinte egész nap ott volt vele az egész pereputtya, és neki is osztották az észt. A másik anyuka viszont a harmadik babáját szülte, és ő is ugyanezt a taktikát követte, így kezdtem elhinni, hogy mégiscsak ez a dolgok menete. Minden vizitkor jöttek az orvosok, megtapogattak minket, hogy van-e már tejünk, aztán továbbálltak. Szép kis segítség. Másnapra az elsőbabás anyukának nyomásra sugárban kezdett spriccelni a teje, pedig később szült, mint én. Na itt kezdtem elkeseredni. Persze az orvosok most is azt javasolták neki, hogy továbbra is adja csak a tápszert a kicsijének, mert ez a tej még úgysem elég neki. Döbbenet, igaz? Persze akkor még nem tudhattam; engem csak evett a sárga irigység, hogy nekem miért nem akar már életjelet mutatni ez a tejtermelés. Aztán másnap este (vagyis a szülés után két 24 óra elteltével) jött a gyerekorvos, és kérdezte, hogy állunk a szoptatással. Szomorúan közöltem, hogy sehogy, mert még nincs tejem. Mellre tettem? - jött a kérdés.  Igen, egyszer próbáltam, de különben is, ha nincs tejem, minek tegyem? - válaszoltam. És akkor megkaptam a választ, amire egész eddig vártam, hogy hát igen, attól lesz tej, ha mellre teszem. Baccus, és ezt most mondja???? Aztán rám is legyintett, hogy most már úgyis mindegy, késő bánat, valószínűleg már nem is lesz.... Na de nem ilyen fából faragtak engem! Engem az érdekel, amire rámondják, hogy lehetetlen. Néha egész jól jön ez a tulajdonságom!

Addig-addig próbálkoztam, míg végül sikerült mellre tennem a már kezdődő sárgaságtól aluszékony kicsimet. Mindjárt az első szívások után éreztem, ahogy a hormonok elkezdenek dolgozni bennem. Csodálatos érzés volt, a sírás kerülgetett a boldogságtól! Nem is gondoltam, hogy ilyen csodás dolog a szoptatás; eddig a(z) - többnyire görög - ismerőseimtől csak azt hallottam róla, hogy milyen fájdalmas, meg szenvedés... Ostobák!

Anyukámmal közben már telefonon tartottuk a kapcsolatot, útban voltak Görögország felé. Sajnos a macedón határnál visszafordították őket, így Bulgária felé vették az irányt, hosszú-hosszú órákkal megtoldva az amúgy sem könnyű útjukat. De még így az egyre messzibb távolból is igyekezett jótanácsokkal ellátni. A legfontosabb tanácsa az volt, hogy fejjek. Nos, hiába próbálkoztam akár a kézi, akár a gépi fejéssel, egy csepp nem sok, annyi sem jött ki. Pedig éreztem, hogy percről-percre egyre jobban feszül a mellem, a picurkám pedig nem tudott annyit kiszívni belőle, amennyivel megkönnyíthette volna  a dolgomat. Másnap reggel már arra ébredtem, hogy a melleim helyén két sárgadinnye nagyságú szikladarab található. Egy fél percre el is gondolkoztam, hogy jó helyen vagyok-e, vagy az éjszaka folyamán tévedésből a szülészetről átszállítottak a plasztikai sebészetre? Aztán megörültem magamnak, hogy hurrá, mégiscsak van itt tej dögivel. Igen ám, de úgy fájt, hogy  hozzáérni sem bírtam, nemhogy fejni. A kicsi pedig egyre sárgább lett, szinte képtelenség volt felkelteni, hogy egyen. Aztán jöttek az orvosok vizitre, és én büszkén mutattam a duzzadó melleimet, mintegy bebizonyítva nekik, hogy naugye, mégiscsak tudok én, ha akarok... Ők nem így gondolták. Jól leteremtettek, hogy miért nem fejek (köszi), de hogy hogyan, vagy valami, arról már elfelejtettek felvilágosítani. Így szenvedtem tovább. A feszítés és a fájdalom egyre erősebb lett, egy kis idő után már én mentem a nővérszobára, hogy segítsen valaki, mert nem megyek semmire. Még jobban leszidtak,  és elég bunkó hangnemben rám ripakodtak, hogy döntsem már el, akarok-e szoptatni vagy sem, mert ennek így mellgyulladás lesz a vége. Akarnék én, ha valaki segítene. De azt már nem, hogy képzelem én, hogy megzavarom a pihenésüket... munkaidő alatt.... Közben megérkeztek anyuék is, azt hittem, most már végetérnek a szenvedéseim ezzel. De nem. Egész délután a melleimmel voltunk elfoglalva, kaptam egy elektromos mellszívót is, ideig-óráig mintha segített volna valamit, de a tejcsatornáim vagy a pórusaim, már nem tudom, nagyon el voltak záródva. Belülről csak gyűlt, gyűlt a sok értékes nedű, de kijönni nem tudott, én meg már úgy éreztem, szétszakadnak a melleim. Délután hozták a nővérek a gyógyszert, hogy apasszam el a tejemet. De én hajthatatlan voltam. Nem és nem, igenis szoptatni fogok. Segíteni persze most sem akart senki, csak még jobban stresszeltek, műtéttel fenyegettek... Estére aztán megszánt valaki: egy testes nővérke, aki a már szülés alatt is a többiekkel ellentétben szimpátiát tanúsított. Bejött, behúzta körülöttem a függönyöket, fölém tornyosult és elkezdte gyúrni a melleimet. A szülési fájdalom ehhez képest semmi sem volt!!! Úgy folytak a könnyeim, hang nélkül, ahogy még életemben sosem. Apukám 5 percig bírta, aztán kiment, nem bírta végignézni, hogy szenvedek. Azt hittem, ottmaradok, de komolyan. Közben pedig összeszorítottam a fogaimat, mert elképzeltem a kisfiamat a cumisüveggel a szájában. És inkább tűrtem. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, elveszítettem az időérzékemet, az ájulás határán álltam. Aztán egyszercsak beindult!!! Sosem felejtem el azt az érzést, ahogy a langyos tej spriccelni kezdett, és végigfolyt a hasamon!!! Persze ezzel még közel sem volt vége a dolognak, de legalább már reményt adott, hogy jóra fog fordulni minden. 

Ezek után még rengeteg munka várt rám. Szó szerint éjt nappallá téve fejtem magam, hogy kiürítsem a sok tejet, kimasszírozzam a csomókat. De megérte. Kicsi fiam is hamar ráérzett a szoptatás technikájára, és azután már szinte le sem lehetett vakarni rólam. Azt a nyarat félmeztelenül töltöttem, csak nem a tengerparton :-)) Vagy szoptattam, vagy fejtem, már szinte mást sem láttam magam előtt, csak a melleimet. De el nem cseréltem volna ezt az érzést semmiért. De az orvosok hozzáállása nagyon ledöbbentett. Már a kórházban is, aztán pedig onnan kikerülve még sokáig kísértett ez a hozzáállás. Egy hónaposan a város egyik neves gyerekorvosához vittük a fiamat. A mérés eredménye nem volt kielégítő a doktornő számára, a "Nagykönyv" szerint többet kellett volna gyarapodnia súlyban egy hónap alatt. Csakhogy  a nagykönyv elfelejtett említést tenni arról, hogy egy négy kilóval született baba nem biztos, hogy ugyanannyit fog hízni, mint egy két és fél kilós... Persze a doktornő nem így gondolta, közölte, hogy biztos nem elég a tejem... akkor még jót röhögtem, mondtam neki, hogy másik 10-nek már biztos nem elég... Már akkor minden szoptatás után még vagy 100 grammot fejtem, ha nem többet. De azért biztos nem elég... Akkor lehet, hogy nem jó minőségű a tejem... Elmész te ám a..... Eszem rendesen (többet is, mint kéne...), sok folyadékot iszom, pihenek, kiegyensúlyozott életet élek, egészséges vagyok, mitől ne lenne??? Közben persze már tájékozódtam innen-onnan a szoptatással kapcsolatos dolgokról, nem lehetett már engem ilyen könnyen lerázni. Hogy miért nem gyarapodott "annyit"? Talán mert besárgult, másfél napig kékfény alatt tartották (közben ott is - az orvosok tiltakozása ellenére - többször kivettem az inkubátorból, megszoptattam, a hátralévő időben meg fejtem egyfolytában, na ez a sztori is megér egy misét!!!!), és még azután is sokáig aluszékony volt, hogy hazajöhettünk a kórházból, hiába ébresztgettem, sokszor a cicin is csak aludt... Na ezen szerintem tápszerrel se lehetett volna többet segíteni, de mindegy. A doktornő azonnal tápszert írt, pontos utasításokkal, hogy hogyan etessem a gyereket: szigorúan 10 perc mindkét mellből, aztán tápszer, x adag, és minden nap növelni az adagot.... Hát ez se normális!!!! A rendelőből kiérve azonnal a kukában landolt a recept!  Én már tudtam, hogy pont ez az elválasztás, tejapasztás pontos forgatókönyve. Ő nem tudta??? Vagy milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy a tápszeres táplálást népszerűsíti? Költői kérdés, nagyon jól tudom a választ....

Két hét múlva kellett újra visszamenni: az "előírt" fél kiló helyett másfelet hízott... kizárólagos anyatejes táplálással. Szerintem ilyet se látott még a nem túl fényes praxisa alatt... Szégyen-gyalázat, hogy nekem kellett megmagyaráznom neki, hogy igenis jobb a szoptatás a babának, mint a mesterséges táplálás. 

Sajnos nem ő az egyetlen ilyen orvos Görögországban, sőt, a legtöbben így gondolkoznak. Amikor elköltöztünk Drámáról, a mostani gyerekorvosunknak teljesen elkerekedett a szeme, amikor mondtam neki, hogy szoptatom az akkor még csak 3 hónapos fiamat. A második, és harmadik babámnál ugyanez a forgatókönyv eljátszódott vele is az első méréseknél, mindenért a szoptatás volt a "hibás", na meg én, felelőtlen anya, hogy hagyom a gyerekemet éhezni (az egyébként Hencidától Bonchidáig folyó tejáradatommal - ja persze, biztos nem "jó" a tejem, áááááááá!) Más téma, hogy az ételtől sem híztak úgy, mint az "előírt" nagy átlag, hiszen egyrészt mind óriásbébik voltak, másrészt pedig talán volt kitől örökölniük a cingárságot (khm... nálam sajnos múltidő, de annak idején fénykoromban én is megszenvedtem minden egyes kilóért, amit magamra akartam szedni - bezzeg most egy gramm sem akar leugrani rólam szenvedés nélkül! Na de ez most nagyon OFF).

Folyt. köv....