A szoptatásról 3. rész

Malvina születése előtt már sokkal felkészültebb voltam, minden tekintetben. Akkor már beköttettük az internetet is otthon, és így sokkal könnyebben tájékozódhattam a terhességgel, szüléssel, szoptatással, gyermekneveléssel kapcsolatos témakörökben (is). Nagyjából volt egy elképzelésem, hogy mit csináltam rosszul az elsőnél, és hogy hogyan szeretném ezúttal. Megfogadtam, hogy mindjárt a szülés után mellreteszem a babát, és nem fogok tápszert adni neki, ha fene fenét eszik is. Szerencsém volt: a komotini-i szülészeten sokkal barátságosabb, segítőkészebb nővérekkel és orvosokkal hozott össze a sors. Alighogy visszaértünk a kórterembe a kicsilánnyal a megfigyelés után, máris mellre tettem. Ügyes kislány volt, azonnal megtalálta a helyes "fogást" és mohón szopizni kezdett. Megnyugodva konstatáltam, hogy nem lesz itt gond. De lett! Hiába a gyakori szoptatás és a fejéssel való próbálkozás, harmadnapra ugyanúgy bedurrantak a melleim, mint annak idején Stefanosszal. A rémálom visszatért! Kőkemény mellek, elviselhetetlen fájdalom, elzáródott pórusok. Nem is tudom, a fájdalomtól vagy az elkeseredettségtől sírtam-e jobban. A kórház személyzete nagyon segítőkésznek bizonyult, viszont itt látszott igazán, hogy mennyire nem értenek a témához még azok sem, akiknek a legszakavatottabbaknak kellene lenniük. Mindenki mást tanácsolt: az egyikük hideg vizes borogatást, a másik meleget, a harmadik, hogy  masszírozzam a mellemet, a negyedik meg, hogy ne, mert attól csak még jobban bedurran. A legsiralmasabb az az idősebb (tehát elvileg hosszú évek tapasztalatával rendelkező) nővér tanácsa volt, aki azt állította,  hogy a mellbimbókat húzogatva (mint a teheneknek) kell fejni. Jááááj!!! Ráadásul a kórházban is olyan őskőkori mellszívó berendezés volt csak, hogy annál még az én kézi pumpás mellszívóm is jobb szolgálatot tett. Az egyik gyerekorvos pedig, aki különösképpen a szívén viselte a sorsomat, egészen elképedt, amikor meglátta a lefejt előtejemet, ezzel a felkiáltással: "Jé, nem is tudtam, hogy ez ilyen sárga!"  Na képzelem, hányszor láthatott ilyet életében, minden bizonnyal egyszer sem, pedig nem akkor kezdte a szakmát... Tényleg döbbenet, hogy mennyire nem szokás a szoptatás arrafelé :-((

Szóval megszenvedtem megint rendesen a tejemért, de megérte. Amikor már ott tartottam, hogy nem bírom tovább, feladom, csak rá kellett néznem a kicsi lányomra, és elszorult a szívem: miért érdemelne ő kevesebbet, mint a bátyja? Akkor ott megfogadtam, hogy ha sikerül rendbe hozni a melleimet, addig fogom szoptatni, ameddig csak akarja, nem fogom elválasztani az akarata ellenére. 

Hát így is lett, de sajnos nem úgy, ahogyan én azt elképzeltem. Mint ahogyan azt már említettem, Malvina szinte mindenben szöges ellentéte volt Stefanosnak. Így a táplálkozási szokásaiban is. Ő volt az a "nagykönyvek" által említett ritka madár, aki önként és dalolva, külső nyomás nélkül háromóránként evett, és csak annyit, amennyihez éppen kedve volt. Mivel szinte ömlött a szájába a tej, hamar jóllakott, gyorsan lezavartuk a szoptatás című egyfelvonásost. Ami nem is lett volna gond, főleg amikor az elsőszülött is ott tobzódik egész nap az ember lábánál. A gond inkább ott volt, hogy amikor belövellt a tej, és túl gyorsan folyt a kicsi szájába, ez nem tetszett neki, és pont amikor a leginkább jólesett volna, hogy szívja, olyankor kiköpte... Aki szoptatott már, tudja, miről beszélek, rettenetes érzés. Ráadásul ilyenkor még jött a hiszti is, mert ő sem lakott jól, na meg a tej is fröcsögött az arcába. Hamarosan a szoptatások kezdtek rémálommá válni.  A kicsi is megérezhette a nyugtalanságomat, vagy csak nem okozott számára felhőtlen örömet a szopizás, esetleg mindkettő, de egyre gyakoribbak lettek a szopisztrájkok. Vagyis hiába volt éhes, ha mellre akartam tenni, tiltakozott, el akarta magát lökni. Nagyon elkeseredtem. Megtettem minden tőlem telhetőt, tanácsokat is kértem és kaptam, mindent megpróbáltam. Ideig-óráig lehet, hogy egyik-másik ötlet bevált, de aztán kezdődött minden elölről. Pedig a cumisüveget sem fogadta el, így joggal aggódhattam, hogy mit is egyen a gyerek, ha már az anyatej nem is kell neki. A hozzátáplálás megkezdésével pedig egyre rosszabb lett a helyzet. Minden egyes új étkezéssel el is hagytuk az akkori szoptatást, így 8 hónapos korára már csak a reggeli és az esti maradt. Aztán már hiába próbáltam bármit, egyszercsak úgy döntött, vége! 9 hónapos volt ekkor, cumisüveget nem sűrűn  látott életében (még a vizet is csőrös pohárból adtam neki, hogy nehogy megzavarja), és most sem akarta elfogadni. Amitől az elsőnél féltem, most bejött. Hosszú és keserves próbálkozások árán tudtam csak rávenni, hogy egyáltalán tejet igyon. De az elválasztás nagyon megviselt lelkileg. Nem voltam még rá felkészülve, és nagyon rosszul esett, hogy a kicsim így "elutasított". Az eszemmel persze tudtam, hogy nem így van, de amennyire megszenvedtem azért, hogy tudjam őt is szoptatni, ennél azért többet szerettem volna. Persze ezt Görögországban mondhattam volna bárkinek, úgysem értették volna, miről beszélek Egyedül a férjem érezte át többé-kevésbé a bánatomat, hiszen ő látta nap mint nap a küzdelmeimet. 

Ja és volt még egy sztorim a Malvinával való szoptatásról. Ez pedig ismét a görög egészségügy tájékozatlanságáról szól. A nőgyógyászom, akihez egész terhesség alatt jártam, és nagy tudású szaktekintélynek számít, a hathetes kontroll alkalmával elküldött vérvételre is. Nem emlékszem már pontosan, melyik, de valamelyik májenzim-eredményem nem tetszett neki, eléggé a felső határon volt az érték, bár még a normál határokon belül. De ő felhördült, hogy ez igenis nem jó, veszélyes, és hogy azonnal hagyjam abba a szoptatást, mert attól van! Persze nekem nagyon nem akaródzott, hiszen mint írtam, egyrészt nagyon megszenvedtem érte, hogy szoptathassak, másrészről meg... különben is! Abban egyeztünk meg, hogy még egy hónapot kapok, aztán újra csináltatunk egy vérképet, és ha még akkor is magas, akkor aztán feltétlenül abba kell hagynom. Sokat bánkódtam emiatt is. Úgy éreztem, hogy az, hogy a babámat egészségesen tápláljam, még a saját egészségemnél is fontosabb. Másrészről ha én lerobbanok, ki fogja a drágaságaimat felnevelni? Nehéz dilemma volt. A következő alkalommal ugyanilyen magas volt a májenzim-értékem. Nagyon elkeseredtem, de eszem ágában sem volt a szoptatásról lemondani, valahogy ösztönösen éreztem, hogy itt valami bűzlik. Kikértem több ismerősöm véleményét is, akik laborban dolgoztak, mind azt állították,  hogy nem annyira vészes ez az eredmény. Akkor az én nőgyógyászom miért ágál mégis annyira a szoptatás ellen??? A végszót aztán a gyerekorvosunk adta meg: pedig ő sem támogatja túlzottan az anyatejes táplálást, de amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye, azt mondta, igen, tényleg a szoptatástól magasabb ez az érték a normálisnál, de ez a dolgok rendje, ha emiatt abba kellene hagyni a szoptatást, akkor a világon egy nő sem szoptatna. Vagyis nem kell tartanom tőle, hogy károsodik a májam, majd magától visszaáll, amikor abbahagyjuk. Nagyon megnyugtató volt ez a válasz, a nőgyógyászom viszont hatalmasat zuhant  a szememben. 

Malvina 7 hónapos volt, amikor újból megcsináltattam a vérképet. A májenzim-szintem a normálisra esett vissza, holott még javában szoptattam. Gondolom, addigra már beállt a szervezetem a rendes kerékvágásba. Amikor az orvosom meglátta az eredményt, diadalittasan felkiáltott: na ugye, hogy a szoptatás miatt voltak rosszak az értékek! Én pedig kárörvendő mosollyal közöltem vele, hogy nem hiszem, mert még most is szoptatok!!! Talán azóta is a feje búbját vakargatja... :-D Az az értetlen arckifejezés mindennél nagyobb elégtétel volt számomra :-))

Fotinivel talán már mondanom se kell, hogy szinte szóról szóra ugyanez a forgatókönyv eljátszódott. Ismét bedurranó mellek, 2 nap szenvedés, de aztán annál kellemesebb folytatás. Igyekeztem mindig elemezni, hogy vajon a másik kettővel mit csinálhattam rosszul, mit kellett volna máshogyan, közben persze a kicsilány igényeit figyelembe véve. Vele már abból sem csináltam gondot, ha egész nap a cicin akart lógni, a legkisebb ellenállás elvét követem. Ugye, ezek után már nem kérdés, hogy lehet az, hogy még most is szopizunk? Néha azért elgondolkozom, meddig mehet ez még így, mert a kisasszony a legkisebb jelét sem mutatja, hogy abba szeretné hagyni. De ez engem sem zavar. Mellette ugyanúgy megissza a tejet is, pohárból, szívószállal; cumisüveget életében nem látott. Nem izgatom magam feleslegesen a dolgokon, inkább élvezem, amíg tart, mert az élet majd úgyis megadja a választ, meg különben is, olyan gyorsan megnőnek!!! Biztos, hogy hamar eljön majd az idő, amikor már csak nosztalgiával gondolok a mostani időszakra. Különben meg annyira édes, amikor egész nap rosszalkodik, utánozza a nagyokat, igazi kis vagány nőci, de amikor elfárad, elanyátlanodik, az ölembe kucorodik. Elkezdi a pólómat birizgálni, és elhaló hangon közli: cicit akarok!!! Hát lehet ennek ellenállni?