Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. július 14., szerda

Egyik szemem sír, a másik meg...

...üveg? :-D Tényleg fura dolog ez a két haza dolog. Rohadt érzés elindulni, kegyetlen; az ember legszívesebben maradna, néha még azt is fontolgatja, mi lenne, ha... De nem, nem lehet mindent felrúgni csak úgy, főleg nem ezekben a napokban, amikor a józan észen felülkerekednek a fájó érzések... Amikor felszállt a gép, együtt bőgtünk a gyerekekkel. Hiába na, öregszem, már én sem tudok annyira uralkodni magamon, mint régen. Talán nem is kell, miért is ne mutathatnánk ki az érzelmeinket? Nem sokkal jobb, ha lemeztelenítjük a lelkünket, és látni engedjük a másiknak, hogyan is érzünk valójában? Mire jó a színjáték, minek láttassuk azt, hogy nem fáj, amikor igenis fáj? Attól még a másik nem fog kevésbé szenvedni... 
Ennyi év után már meg sem próbálom felfogni ésszel, hogy hogyan lehet az, hogy egyik pillanatban még itt vagyok, utána pedig pár órával már 1400 kilométerrel arrébb... Furcsa, de inkább jobb, ha nem is agyalok rajta, mert az ember belebolondul. Ebből is látszik, mennyire elrugaszkodtunk már a természetes léttől, mi emberek. Valaha az emberek napokig utaztak, amíg ilyen távolságokat megtettek, de közben, az utazás alatt, volt idejük átélni, megemészteni a változásokat, hiszen saját bőrükön érezhették a helyváltoztatás tényét. Még ha az sokkal kényelmetlenebb volt is. De láthatták magának az útnak a szépségét is. Most mit tapasztalunk az egészből? Felszállunk a repülőre, több órás repülőtéri tartózkodás után, aztán pár óra után a jellegtelen dobozban, amit repülőgépnek hívnak, megérkezünk a világ egy másik pontjára, a télből a nyárba, a civilizációból a vadonba, vagy fordítva, akárhova is, de teljesen más közegbe, mint ahonnan elindultunk. Hiszen nincs két egyforma hely a Földön. Kultúrsokk... Az ember agya már nem képes felfogni ennyi változást ilyen rövid idő alatt, így vagy megszoksz, vagy megszöksz, mondhatnánk... De minek is szöknénk, az esetek nagy többségében mi akartunk utazni, nem igaz? 
Mindezek ellenére imádok repülni. Életem első repülőútja is Görögországba vezetett... Milyen érdekes :-)) Amikor a gép a felszállópályára ér, egy pillanatra megáll, majd felsivítanak a hajtóművek, kellemes borzongás járja át a testemet, nem tudnám megmagyarázni, miért. Nem félek, nem is izgulok, de valamiért mégis érzem, hogy az adrenalinszintem megemelkedik. Ilyenkor még a búcsú okozta fájdalom is enyhül pár pillanatra. Aztán amikor  a gép elhagyja a földet, akaratlanul is hullani kezdenek a könnyeim. Ez a végső búcsú pillanata. Amikor már mindenki mástól búcsút vettem, akiket szeretek, végül elválok a szülőföldtől is. Szó szerint. Fentről a magasból, ha az idő engedi, még figyelem a várost, ameddig csak lehet, és büszkeséggel nyugtázom minden alkalommal, hogy milyen szép! Érdekes, amikor Bécsből indulunk, nem kap el ez a fajta nosztalgia, ami persze érthető, hiszen nem a hazám, de maga a felszállás, vagyis a távozás ténye is mintha kevésbé fájna ettől... Ennyit tenne a hely szelleme? 
A hazautunk szerencsére sima volt, éjjel utaztunk, így nem volt erőnk agyalni vagy szomorkodni; a gyerekek azonnal el is aludtak és én is beájultam időnként, így észre sem vettem, mikor értünk haza.  Alighogy kiszálltunk az autóból, és megláttam a házunkat, türelmetlen kíváncsiság lett rajtam úrrá. Mi változott, hogy vannak a virágaim, a kiskert, na és mekkorát nőtt Rex? A fáradtság ellenére nem tudtam megállni, hogy hajnali 5-kor még ne nézzek körül kívül-belül. Nemhiába születtem a Föld jegyében, a növények, a virágok látványa azonnal megnyugtatott, megvigasztalt. Régebben, amíg bent a városban laktunk, tömbházban, sokkal nehezebben ment a "visszaszokás".  Anyuék tündérkertjéből vissza a betonrengetegbe.  Fúúúj!!! Most  azonban, hogy mi is kertes házban lakunk, máris otthon éreztem magam.  Legszívesebben azonnal előkaptam volna a fényképezőgépet, ha tudtam volna, hova pakoltam a nagy sietségben. Szinte hihetetlen, hogy délután még otthon voltam a szüleimnél... Olyan távolinak tűnt ekkora út után :-((
Azért másnap sikerült néhány dolgot lencsevégre kapnom. A kertünk csodálatos, tavaly kezdtünk először kertészkedni, de - mivel évek óta műveletlen, kipihent földünk volt - olyan sikereket könyvelhettünk el magunknak, hogy idén nem is volt kérdés, hogy tovább folytatjuk. Természetesen minden bio, sőt idén már biotrágyánk is van a komposztálás eredményeképpen, ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - akkora paradicsomokat termeltünk már tavaly is, hogy az egész falu a csodájára járt. Na és annyi is lett, hogy már nem tudtunk mit kezdeni vele, pedig osztogattuk szorgalmasan mindenkinek, aki "vevő" volt rá. Idén ezen felbuzdulva egy sorral kevesebbet akartunk ültetni. Igenám, de a tavalyi termés elhullatott magjai sem tétlenkedtek, így végül mégiscsak úgy jártunk, hogy több paradicsomunk lesz még a tavalyinál is!!! És mekkorák!!! Ezenkívül hatalmas uborkáink vannak, volt borsó, zöldbab (otthonról hoztam sárga-zöldbab vetőmagot is, mert itt azt nem sűrűn lehet kapni, én meg imádom, és abból is rengeteg lett!), honosítottam a karalábét is, mert ezt sem ismerték eddig itt, és akkorák lettek, mint a fejem!!! Ugyanígy jártam a tökökkel, vagyis hogy elsokalltam, "csak" néhány magot vetettem el, aztán az egész hátsó udvarunk tökfölddé nőtte ki magát!! Tehetek én róla, hogy itt még a főzőtököt sem ismerik, és muszáj volt otthonról hoznom magot? Pedig vicces, mert gyerekkoromban meg ki lehetett volna üldözni a világból a tökfőzelékkel, de ugye ami nincs, mindig az hiányzik :-)) Na most majd én is üldözöm a gyerekeimet ezzel a kedves étellel, nehogy már jól érezzék magukat :-D  Mivel hogy annyi tökünk lesz, hogy egész nyáron, sőt még jövő télen is azt esszük majd... 
Imádok kertészkedni.  Városi gyerek létemre elbűvöl a természet rendje, minden egyes alkalommal rácsodálkozom az élet csodájára, hogy egy picike mag és a termőföld szerencsés találkozásából hogyan fejlődik ki egy egész növény, zöldség, gyümölcs, vagy bármi... Pedig amikor gyerek voltam, akkor volt egy kiskertünk a város szélén, ahova jó időben kijártunk, mert - ugye nem meglepő? - a szüleim, nagyszüleim is szerettek (volna) kertészkedni. De mi akkor gyerekként utáltunk ott lenni, unalmasnak találtuk, hogy amíg a nagyok "kapirgálnak", mi lemaradtunk az otthoni baráti társaság "izgalmas" lakótelepi lófrálásáról...
Most azonban saját magam is átéltem a "teremtés" örömét, és nem cserélném el most már semmiért. Nem is beszélve arról, hogy mindennap friss saláta, zöldség kerül(het) az asztalunkra, amiről biztosan tudhatjuk, honnan van. Kell ennél több a gyerekek (és magunk) számára?
De hogy ne húzzam tovább a szót, beszéljenek helyettem a képek. Végezetül csak annyit, hogy nehéz volt a búcsú, az elindulás, de azért hazatérni is jó volt. Miért nem lehet az ember egyszerre két helyen???? 

Idén először termett az almafánk is... így akart üdvözölni minket :))
Jajj, és a málna!!! Ahhoz képest, hogy - emlékeztek? - idén tavasszal ültettem, már termést is hozott, mindenki nagy meglepetésére! Néhány érett szem már nem érte meg a fotózást :-D 
Csak úgy, dísznek ültettem őket, mert szépek!!!

Ők is...

Égig érő paszuly?

Karalábé, a háttérben pedig az a "bizonyos" paradicsom :-)) 

Tök- és dinnye"ültetvény" :-)) 

Alakul...

Na és hát róla sem szabad megfeledkezni, ugye mekkorát nőtt? Jó, a  képen nem látszik annyira, de a maga 6 hónapjához képest már most hatalmas, mekkora lesz még???? Szinte el sem hiszem, hogy ő volt az a tehetetlen kis szőrpamacs, akit fecskendőből tápszereztem. Na ő az élet (egyik) legnagyobb csodája!!!

4 megjegyzés:

rosszcsont írta...

Jaj, Vlachikam!Szivfajditoak a soraid!Nagyon aterzem!Nagyon jo latni a termeseket (en is Fold jegyu vagyok)..;)))
Isten hozott ujra itthon!

Krinya írta...

Egyszer már eljöhetnétek közelről is megnézni őket :-)) A gyerkőcök is biztos élveznék, na meg persze egymás társaságát is :-))

Flögi írta...

Üdv Krinya! Most olvasom először a blogod (valaki felhívta rá a figyelmem). Én Németországba szakadtam el 8 éve. A hazautazásaim talán gyakoribbak, mint a tieid, de minden alkalommal, mindkéthelyen napokig feltezsem - hangosan is - a kérdés: Hol vagyok? Az agy nem fogja fel a hirtelen változást és minden hazautazás felkavarja a lelket, minden alkalommal felszínre keülnek a régen szőnyeg alá sepert kérdések: hova is tartozom, hol jobb nekem, jó-e ez így, mi lesz velem??? Most lesz jócskán mit visszaolvasnom nálad, hiszen csak a két utolsó hozzászólással kezdtem.

Krinya írta...

Igen, ez pontosan így van, nagyon szépen megfogalmaztad... Ezt csak azok érthetik meg igazán, akik velünk együtt két hely között őrlődnek. Megszokni nem lehet, csak elfogadni, hogy ez van :-))