A Múzsa csókja

Megfigyeltem, hogy amióta itthon vagyunk, nem megy annyira a blogírás. Persze ez elsősorban a fáradtsággal magyarázható, de ennél többről van szó. Sokszor van úgy, hogy csak úgy gyűlik bennem a mondanivaló, szinte magától akar utat törni; türelmetlenül várom, mikor találok rá végre egy kis időt, hogy kiírjam magamból. Ez a türelmetlenség mostanában mintha hiányozna belőlem. Pedig néha napközben annyi minden jár a fejemben, de mire egy kis nyugalom lenne körülöttem, addigra elmúlik a közlésvágy. Vagy csak nincs itt az ideje? Nem tudom. 

Valahol olvastam, hogy aki külföldön él, abban még erősebb a vágy, hogy gondolatait megossza, enyhítse magányát, ezért sok idegenbe szakadt ember talál megnyugvást? vigaszt? vagy csak egyszerűen önmegvalósítási módot? a blogírásban. Lehet benne valami. Bár magányosnak nem mondhatom magam a szó szoros értelmében, az internet fontos kapcsolattartási tényező lett az életemben, hiszen ez jelenti szinte az egyetlen közvetlen kapcsolatot az elhagyott hazával. Amikor bekapcsolom a gépet, és böngészek a magyar oldalak között (görögöt nem is nagyon szoktam), egy kicsit abba az illúzióba ringathatom magam, mintha  Magyarországon lennék. Rendszeresen tartjuk a kapcsolatot a régi barátokkal, ismerősökkel is, de az internet segítségével sok új barátra is szert tettem, akikkel az életünk egyik-másik területén hasonlóak a körülményeink. Ez valóban szoros köteléket tud képezni az emberek között, jó tudni, hogy mások is ugyanúgy éreznek bizonyos dolgok iránt, ugyanúgy viselkednek hasonló élethelyzetekben, mint mi; az ember egy közösség tagjává válik, még ha csak virtuálisan is. 

 Most, hogy itthon vagyunk, azon felül, hogy se időm, se erőm nincs gép elé ülni, de ez a motiváció sem hajt annyira. Hiszen most tényleg itt vagyok, igazából találkozhatok a barátokkal, a rokonokkal, nem létezik az az űr, amit a netezés hivatott kitölteni. Azt mondják, a művészek is akkor alkotják a legnagyobb műveiket, amikor valami lelki bánatuk van, a fájdalmat az alkotás lendületével adják ki magukból. Na nem képzelem  ám magam művésznek, vagy valami, eszemben sincs magamat hozzájuk hasonlítani! :-D  De tény, hogy most, hogy itthon vagyunk, úgy érzem, kerek a világ;  nincs hiányérzetem, honvágyam, távoli vágyaim, amik gondolkodásra, önmagam felé fordulásra késztetnének. Aztán persze lehet, hogy csak időm nincs :-D Ami meg foglalkoztat, azt meg- illetve kibeszélem a családdal, a barátnőkkel, így szegény kis blogom, egy kicsit elhanyagoltalak, legalábbis ami az elmélkedéseket illeti.

Persze nem mondhatom, hogy az életem unalmas lenne Görögországban, vagy annyira ráérnék (eleve a három gyerek mellett nem lehet unatkozni :-D ), ott is vannak barátok, ismerősök, elég rendszeres társasági életet élünk, de azért vannak olyan dolgok, amiket az ottani társaságommal nem szívesen beszélek meg. Például ez az egész honvágy dolog. Nem hiszem, hogy megértenék amúgy sem. Vagyis ott van egy énem, amit csak nagyon kevesen ismernek, mert nem akarom megmutatni nekik. Ekkor jön az, hogy amit nem mondhatok el senkinek, elmondom mindenkinek - itt, a blogon. 

Hamarosan indulunk vissza, és akkor majd biztos megérint megint a Múzsa csókja, addig pedig még megpróbálom kipihenni magam egy kicsit, testileg és lelkileg is.