Honvágy

Az utazás fáradalmait még mindig csak próbáljuk kipihenni. Nem segít az idő sem, rettentő meleg van, de nem panaszkodom, erre vártam már mióta. Csak éppen aludni nem lehet, meg a házban megmaradni sem, így irány a tengerpart. Ott se jobb a helyzet, és még jól le is fáraszt a fürdőzés. De úgy szép az élet, ha zajlik. Ezen a héten apa is szabadságon van, ki kell használni. Nincs idő gondolkozni. Máskor az utazás után kell pár nap, mire minden a régi kerékvágásba kerül, most valahogy belecseppentünk a mélyvízbe. De ennek is megvan a böjtje. Kell, hiányzik az a pár nap visszaszokás, amíg az ember még nosztalgiával gondol arra, hogy na, 2 napja ilyenkor még.... Valahol olyan ez az érzés, mint a gyász, időt kell adni neki, át kell élni, átérezni a szenvedést, hogy az ember utána megtisztulva folytatni tudja. Amíg nem tudod kiadni magadból a fájdalmat, addig ott lapul, rejtőzik valahol mélyen, és a legváratlanabb pillanatban előtörhet, mint egy támadó fenevad. A honvágy is pont ilyen. Ma délután minket is megtámadott. Éppen a tengertől indultunk hazafelé, amikor Fotini kérdezte, hogy hova megyünk, mondom neki, haza. Akkor nyugtázta is, de amikor megálltunk a házunk előtt, eszeveszett sírásban tört ki. Meglepődtem: most mi a baj? 

- Hazaaa akaroooook! - bömbölte a kicsi. 

- De hát itthon vagyunk!

- Nem ide, a mamához akarok!!!

Erre persze Malvina is rákontrázott, hogy ő is a mamát meg a papát akarja, ott sírtak mind a ketten az autóban! 

Micsoda telepátia, én is éppen azon agyaltam az autóban, hogy mennyire hiányoznak nekem, mindhárman, a dédikével együtt!!! Tényleg fura, hogy pár napja még együtt lehettünk egész nap, most meg már csak egy elérhetetlen álommá váltak - egy időre :-(( Szinte fizikailag hasított belém a tudat.

Az alattomos szörny nem hagyja magát elfojtani, amikor legkevésbé számítasz rá, előtör és belédmar! És én még azt hittem, hogy ezúttal könnyen ment. Hát nem! Hiányoztok!