Ébredés

Arra ébredtem, hogy zsibbad a karom. Pár másodpercig tart csak, amíg az agyamig eljutnak a jelek az okozóról: egy kócos kis fejecske nyugszik a vállamon. Magában olyan kis pillekönnyű, de ha órák óta szorítja a vérkeringést a karomban, akkor bizony nehéznek tűnik. Mégsem visz rá a lélek, hogy megmozduljak. Olyan nyugodtan szuszog a fülembe! Hogy mikor landolt ismét az ágyamban, rejtély: olyan halkan tud osonni, én meg olyan fáradt vagyok, hogy sokszor csak reggel tűnik fel a helycserés támadás: Fotini érkezik, apa pedig el: hiába olyan kis aprócska, hárman már nem férünk el egy csárdában  ágyban. Ő úgyis korábban kel nálunk. Így most csak kettecskén pihengetünk, és mintha nem lenne elég a hiperdupla ágy, szokás szerint rajtam ejtőzik a lány. Tudom, ha megmoccanok, vége a varázsnak; sajnos nem az én jó alvókámat örökölte, így a legkisebb zavaró tényező is felriasztja. Még a lélegzetemet is igyekszem visszafojtani, nehogy megzavarjam az édes álmát. Imádom, ahogy a haja az arcomat cirógatja, ahogy a szuszogása a fülemben csiklandoz; szeretem beszívni az alvásillatát :-) Annyira jó nézni őket ilyenkor! Olyan békések, angyaliak; az ember el sem tudná képzelni, hogy rosszalkodni is képesek! Tiszta vicc: ahelyett, hogy megpróbálnék még egy kicsit visszaaludni, csak bámulok és gyönyörködöm. Közben pedig óvatosan megpróbálom megfeszegetni az izmokat a karomban, hogy visszatérjen beléjük a vér. Jó így feküdni, lustálkodni egy kicsit, kívánom, hogy még sokáig tartson ez a pillanat.

Azonban nem kell sokáig várnom: hamarosan egy nagy sóhaj, aztán felemelkedik a kis kócos fej. Mosolyogva rámnéz, és közli:

- Anya, szeletlek! 

Aztán frissen-fürgén felugrik, kipattan az ágyból, és már ott sincs. Én még nyújtóznék egyet, de az ajtóból türelmetlenül visszaszól:

- Na, te még mindig alszol? 

Honnan szorult belé ennyi energia kora reggel???