Csak két kezem van!

Vagy ahogyan Fotini mondaná: "Kettő kezem van!" És hozzá még felháborodottan ki is tárja a két kicsi karját. De vajon kitől tanulta ezt a gyerek? Hm, na igen. 

Mostanában minden kiesik a kezemből, mindent elvesztek, mindent elfelejtek. De nem aggódom még egyelőre a mentális hogylétem miatt, remélem, ez még nem a leépülés jele. Csak annyifelé kell(ene) egyszerre figyelnem, annyifelé rohanunk, hogy képtelenség mindenre odakoncentrálni. Reggel futás az iskolába, szorít az idő: reggeli, fogmosás, öltözködés, cipőhúzás. Anya, segíts bekötni, felhúzni, begombolni; felcsúszott, összegyűrődött, leesett... Fogd a táskám, hozd a játékom, egyik kézben a kocsikulcs, a másikkal próbálom az ajtót bezárni., miközben 2 tenyeremben 6 másikra való kacatot próbálok kézben tartani... Az autót még kinyitottam, de mire beszállok, a kocsikulcs már sehol... hova tűnhetett? 3 kört futok zuhogó esőben a kocsi körül, közben szidom mindenkinek a mindenféle felmenőjét, na meg magamat, hogy ennyire már nem lehetek fogyatékos!!! Végül megtalálom, az ülés mellé becsúszva. Hogy került oda, hiszen még be sem ültem... Talán amikor igyekeztem mindenkinek a cókmókját kiosztani beszállás közben. Ez még a jobbik eset, volt már olyanra is példa, hogy Malvina rajzszakköre után loholtam végig az egész várost, hogy megtaláljam, vajon hol veszíthettem el a kocsikulcsot... A legviccesebb az volt, hogy haza sem tudtunk addig menni, gyalog azért mégiscsak messze van a falunk :-O Aznap egy barátnőmnek adtam át néhány kinőtt gyerekruhát, és - mint kiderült - ahogy odaadtam neki a zsákot, a kulcs a kezemből észrevétlenül beleesett. A baj csak az volt, hogy a véletlenek szerencsétlen egybeesésének következtében barátnőmnek éppen lemerült a mobilja, hiába is hívtam utána, ebben a variációban reménykedve. Csak másnap derült ki, amikor átnézte a zsákot. Még szerencse, hogy volt második kulcs, na meg második autó, így apánk nagy duzzogva kénytelen volt a másik két gyerekkel bejönni értünk :-((

De hogy mire való a naaaagy női táska? Éppen azért vesz az ember ekkorát, hogy mindent bele lehessen pakolni. Csak aztán egy idő után rájövünk, hogy mégsem jó ez így sem, hiszen a nagy táskában minden elveszik, órákig kell keresni a dolgokat, főleg egy kulcsot. A kulcsoknak meg amúgy is megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy felsértik a belső bélést, és egy idő után nem átallanak még el is tűnni a lyukban. Na akkor aztán keresheti az ember lánya az autó mellett, miközben fél szemmel meg a gyereke(ke)t is szemmel kell tartani, nehogy lelépjen(ek), miközben anya reményvesztve kutat, nyakig eltűnve a táska mélyén. Így a legkézenfekvőbb megoldás (lenne), hogy arra a fél percre, amíg beugrok ide-oda, a kezemben tartom a kulcsot, vagy lazán csak a kabátzsebembe vágom. Csakhogy hosszú az út, amíg a kezem a zsebemig ér, közben ötvenszer félbeszakítják a gondolatmenetet: anya, fogd meg ezt egy kicsit, gombold be, húzd fel, vegyél fel, vidd innen, és mindezt most azonnal!!!! Hol van már az a kósza gondolat, hogy a kulcsra oda kellene figyelni! 

A táskáknak még az a rossz tulajdonságuk is van, hogy nem sikoltanak, amikor az ember agyonhajszolt lánya ott készül valahol felejteni őket. Pedig igazán szólhatnának, hogy "hé, hát velem mi lesz?" Főleg, amikor gondosan összekészítem már dél óta, hogy mi kell a délutáni maratoni futásra, amit kénytelen vagyok megint egyedül lebonyolítani, s mivel ismerem már magamat, hogy valami biztosan elmarad, hát időben elkezdem belerakni a fontos dolgokat: kulcs, telefon, telefontöltő, pénztárca, és persze a leglényegesebbek, mint törlőkendő, gyerekrágó, uzsonna a csipet-csapatnak stb... Csak egy dolgot felejtettem el végül magammal vinni: a táskát!!! Rémes!

Közben a nagy hajrá alatt, amíg igyekszem a családot elkészíteni, hogy csak egyszer az életben időben odaérjünk valahova, néha elfelejtkezem róla, hogy csak 1 db van belőlem, és nem száz. Kezemben a mobilom, hogy biztos eltegyem a táskámba, de közben még beszaladok a fürdőbe, hogy bedobjam az útközben talált kóbor ruhát a szennyesbe - a mobil nemes egyszerűséggel a vécékagylóban landol... Erre is csak én vagyok képes; ha akartam volna, sem tudtam volna jobban telibetalálni! Rossz ötlet volt a rögtönzött crash test: a vadiúj kütyü nem állta ki a próbát! A készüléknek ugyan semmi baja, de az operációs rendszer szörnyethalt... Nem sokáig élvezhettem a "társaságát" :-(( Bezzeg anno az egyszerű kis Nokiám, ami még csak mezei mobiltelefonként működött, OP rendszer nélkül, még a 60 fokos mosást is kibírta a mosógépben! Igaz, a képernyője tropára ment, de lehetett vele hívásokat kezdeményezni, még ha úgy is hallatszott, mintha az űrből beszélne a másik.... Azért ez akkor is szép teljesítmény volt tőle... Mondtam én, hogy ezek a mai túlbonyolított  modern vackok semmit sem érnek. Igenis, ki kellene fejleszteni agyonhajszolt anyukák részére olyan példányokat is, amik kiállják a család próbáját, úgymint bébi által megrágva, összenyálazva lenni, etetőszékből leesni, falhoz vágást túlélni (külön előny, ha vissza is pattan, még játéknak is jó, és lehajolni sem kell érte), na és minimum a 40 fokos mosást ép bőrrel kibírni. És persze ne feledjünk el hozzá a távirányítót sem, amely segítségével gombnyomásra bármikor  beazonosítható a holléte (de hogyan találjam meg a távirányítót, ha elveszik?). Vagy netán utánam is fusson, ha otthon felejtem? Az se utolsó ötlet. Nincsenek is nagy igényeim, ugye? :-D

Hát így jár az, aki egész nap futásban van, hogy mindent el tudjon intézni. Végül aztán semmire sem megy, vagy ha előbbre is jut egy lépést, meglesz a böjtje, valaki, vagy valami tuti kárát látja végül. Sajnos én úgy vagyok beprogramozva, hogy egyszerre csak egy dologra tudok úgy istenigazából koncentrálni, és nagyon ki lehet billenteni az egyensúlyomból, ha félbeszakítanak abban, amit éppen csinálok. Pedig az elmúlt - hm, mennyi is? talán 9? - évben mást sem csinálok, csak félbeszakított dolgokat igyekszem folytatni, és egyszerre százfelé figyelni. Bele lehet edződni idővel. Csak néha kellene egy kis áramszünet. Vagy csak egy kiadós alvás?