Úgy néz ki, eljött ez az idő is. Még nagyon nem akartam, úgy gondoltam, legalább még 1-2 hónap, amíg ez az influenzás-betegeskedős időszak elmúlik, aztán majd meglátjuk. Tulajdonképpen rá kell jönnöm, hogy nem akarom elengedni őt. Egy-két hónappal ezelőtt pedig még azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ő valaha is elengedne engem. Most már nem. Most úgy néz ki, talán mégiscsak jobb lesz így, mindenkinek. Kicsi lányom túlságosan sokat van a nagyok társaságában, ami nem mindig tesz neki jót. Igen, sokkal komolyabb, sokkal többet tud, sokkal okosabb, mint hasonló korú társai, de valahol meg sajnálom, hogy nem éli a komolytalan kis háromévesek életét. Tény, hogy nem unatkozik, szinte egész nap van társasága, néha túl sok is ez neki. Reggelente, amikor a nagyok iskolában vannak, szívesen bevonul egyedül a szobájába - még engem is kizavar! - és élvezi a nyugalmat, hogy senki sem veszi el tőle a játékokat, azt csinálhat, amit akarhat. De! Hiába az a sok, az ő korosztályának szóló játék, rájuk se néz: neki mindig az kell, ami a nagyoké. Szinte már a bölcsőben is a nővére Barbie-babáival meg pónijaival játszott, meg titkon Stefanos dinoszauruszaira és Playmobil-lovagjaira fájt a foga, mialatt a színes, pihe-puha, csörgő-zörgő bébijátékokat következetesen ignorálta. Mit lehet tenni? Ezt látta a nagyoktól, neki is az kellett.
Nem lehet panaszom, tényleg sokat tanult tőlük (is). Főleg Malvina foglalkozik vele rengeteget: iskolást játszanak, ahol ő a tanítónéni, és mindent lelkiismeretesen bele akar verni (néha szó szerint is...) a pici buksiba, amit ő az iskolában megtanult. Döbbenet, hogy már 2 évesen felismert egyes betűket, folyamatosan számolt 20-ig, kapásból elmondja a görög és az angol ábécét oda-vissza... De közben meg például egyetlenegy - a korának megfelelő - gyerekdalt sem ismer görögül (mert magyarul azért tanítom ám!). Szerencsére a tévé nem köti le nagyon, de ha úgy lenne, akkor is csak a nagyok által nézett, inkább már kiskamaszoknak szóló műsorokban lehet része. De hiába is próbáltam neki kicsiknek való műsort keresni, mert nem érdekelte. Bezzeg Hanna Montanáért meg ott csápol :-D
Pedig néhány hónapja meg túlságosan is babás volt még. Vagy csak én láttam annak, mint legkisebb csemetémet? Az tény, hogy az ember a legnagyobb gyerekét hajlamos mindig nagyként kezelni, míg a kicsi örök bébi marad a családban. Így volt ez nálunk is. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy a Törpe hirtelen megnőtt. Túlságosan is.
Szóval most már egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy talán itt az ideje, hogy elkezdjük az ovit. Egy kicsit vissza kell helyeznem a leányzót a saját szintjére, a kicsik közé, hiszen nem is ismer vele egykorú gyerekeket. Úgy terveztem, hogy kb. egy hónap múlva, ha végetér ez az influenzás időszak, elkezdjük. Közben azonban én is elkezdtem valamit - amiről ígérem, hamarosan beszámolok -, és már 2 hét után rá kellett jönnöm, hogy ez az állapot így nem fenntartható. Gyakorlatilag minden ugyanúgy van, mint az államvizsga előtt: napközben felemészt a napi rutin, sőt még annál is jobban, mint régen, hiszen mindezt még megspékeli a délelőttönkénti rohanás ügyintézés címszó alatt. Így a munka megintcsak éjszakára maradna, amit viszont már nem nagyon bírok tovább! Egy kicsit dacol bennem a maximalista, mondván, ha eddig képes voltam pici mellett elvégezni a fősulit, úgy, hogy napközben csak a gyerekeimmel foglalkoztam, és nem passzoltam le soha senkit emiatt, akkor pont most adjam be oviba a kicsit, amikor már végeztem? Nem is lenne kérdés számomra a NEM, ha azt látnám, hogy még nincs rá felkészülve. Viszont úgy érzem, hogy de, most van itt az ideje, hogy elkezdje a szocializálódást. Most jutott el arra a pontra, amikor már nem elég neki az én társaságom, de már a nagytesóié sem. Mert igaz, hogy néha túl sok is neki a társaság, de mégis más az, ha a saját korosztályabeli gyerekekkel lehet. Szüksége van rá, hogy ne mindig ő legyen a KICSI a társaságban, hanem valahol egyenjogú emberke is legyen. Ha vele hasonló korú gyerekekkel találkozik az utcán, majd' kiugrik a bőréből lelkesedésében, olyan boldog, hogy léteznek még más "hasonszőrűek" is rajta kívül :-D Valóban, a testvéreivel annak idején szerencsésebbek voltunk, mindig akadt hozzájuk hasonló gyerektársaság, már egészen kicsi koruktól fogva. Fotininek ez valahogy nem adatott meg.
Megbeszéltük a dolgot, igen, örömmel beleegyezett, hogy elsétáljunk az oviig, és körülnézzen. Jó dolog, hogy már ilyen okos nagykislány, és nagyszerűen lehet vele kommunikálni. Elmagyaráztam neki, mire számítson, megértette, és elfogadta. Bementünk, megismerkedett a többi gyerekkel, játszottak is egy félórácskát, amíg én az ismerős óvónénikkel beszélgettem. Haza sem akart jönni utána, és már alig várja, hogy hétfő legyen, és újra mehessen.
Csak én vagyok ilyen érzelgős anya, hogy már most gombóc van a torkomban, ha rágondolok, hogy - ha csak pár órára is, de - el kell válnom tőle. Pedig biztos jót fog tenni mindkettőnknek, még akkor is, ha nem éreztem soha tehernek vagy frusztrálónak azt, hogy itthon voltam vele egész nap. Élveztem minden percét, de tényleg! Viszont most tényleg össze kell szednem magam a munka területén is, ha már egyszer elhatároztam, hogy belevágok. Tényleg nem panaszkodhatom, tökéletes időzítés, minden téren. Csak minden kezdet nehéz. Majd ezen is túlteszem magam, főleg, ha látom, hogy a Kistündér jól érzi magát. Márpedig jól fogja, biztos vagyok benne.
Nem lehet panaszom, tényleg sokat tanult tőlük (is). Főleg Malvina foglalkozik vele rengeteget: iskolást játszanak, ahol ő a tanítónéni, és mindent lelkiismeretesen bele akar verni (néha szó szerint is...) a pici buksiba, amit ő az iskolában megtanult. Döbbenet, hogy már 2 évesen felismert egyes betűket, folyamatosan számolt 20-ig, kapásból elmondja a görög és az angol ábécét oda-vissza... De közben meg például egyetlenegy - a korának megfelelő - gyerekdalt sem ismer görögül (mert magyarul azért tanítom ám!). Szerencsére a tévé nem köti le nagyon, de ha úgy lenne, akkor is csak a nagyok által nézett, inkább már kiskamaszoknak szóló műsorokban lehet része. De hiába is próbáltam neki kicsiknek való műsort keresni, mert nem érdekelte. Bezzeg Hanna Montanáért meg ott csápol :-D
Pedig néhány hónapja meg túlságosan is babás volt még. Vagy csak én láttam annak, mint legkisebb csemetémet? Az tény, hogy az ember a legnagyobb gyerekét hajlamos mindig nagyként kezelni, míg a kicsi örök bébi marad a családban. Így volt ez nálunk is. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy a Törpe hirtelen megnőtt. Túlságosan is.
Szóval most már egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy talán itt az ideje, hogy elkezdjük az ovit. Egy kicsit vissza kell helyeznem a leányzót a saját szintjére, a kicsik közé, hiszen nem is ismer vele egykorú gyerekeket. Úgy terveztem, hogy kb. egy hónap múlva, ha végetér ez az influenzás időszak, elkezdjük. Közben azonban én is elkezdtem valamit - amiről ígérem, hamarosan beszámolok -, és már 2 hét után rá kellett jönnöm, hogy ez az állapot így nem fenntartható. Gyakorlatilag minden ugyanúgy van, mint az államvizsga előtt: napközben felemészt a napi rutin, sőt még annál is jobban, mint régen, hiszen mindezt még megspékeli a délelőttönkénti rohanás ügyintézés címszó alatt. Így a munka megintcsak éjszakára maradna, amit viszont már nem nagyon bírok tovább! Egy kicsit dacol bennem a maximalista, mondván, ha eddig képes voltam pici mellett elvégezni a fősulit, úgy, hogy napközben csak a gyerekeimmel foglalkoztam, és nem passzoltam le soha senkit emiatt, akkor pont most adjam be oviba a kicsit, amikor már végeztem? Nem is lenne kérdés számomra a NEM, ha azt látnám, hogy még nincs rá felkészülve. Viszont úgy érzem, hogy de, most van itt az ideje, hogy elkezdje a szocializálódást. Most jutott el arra a pontra, amikor már nem elég neki az én társaságom, de már a nagytesóié sem. Mert igaz, hogy néha túl sok is neki a társaság, de mégis más az, ha a saját korosztályabeli gyerekekkel lehet. Szüksége van rá, hogy ne mindig ő legyen a KICSI a társaságban, hanem valahol egyenjogú emberke is legyen. Ha vele hasonló korú gyerekekkel találkozik az utcán, majd' kiugrik a bőréből lelkesedésében, olyan boldog, hogy léteznek még más "hasonszőrűek" is rajta kívül :-D Valóban, a testvéreivel annak idején szerencsésebbek voltunk, mindig akadt hozzájuk hasonló gyerektársaság, már egészen kicsi koruktól fogva. Fotininek ez valahogy nem adatott meg.
Megbeszéltük a dolgot, igen, örömmel beleegyezett, hogy elsétáljunk az oviig, és körülnézzen. Jó dolog, hogy már ilyen okos nagykislány, és nagyszerűen lehet vele kommunikálni. Elmagyaráztam neki, mire számítson, megértette, és elfogadta. Bementünk, megismerkedett a többi gyerekkel, játszottak is egy félórácskát, amíg én az ismerős óvónénikkel beszélgettem. Haza sem akart jönni utána, és már alig várja, hogy hétfő legyen, és újra mehessen.
Csak én vagyok ilyen érzelgős anya, hogy már most gombóc van a torkomban, ha rágondolok, hogy - ha csak pár órára is, de - el kell válnom tőle. Pedig biztos jót fog tenni mindkettőnknek, még akkor is, ha nem éreztem soha tehernek vagy frusztrálónak azt, hogy itthon voltam vele egész nap. Élveztem minden percét, de tényleg! Viszont most tényleg össze kell szednem magam a munka területén is, ha már egyszer elhatároztam, hogy belevágok. Tényleg nem panaszkodhatom, tökéletes időzítés, minden téren. Csak minden kezdet nehéz. Majd ezen is túlteszem magam, főleg, ha látom, hogy a Kistündér jól érzi magát. Márpedig jól fogja, biztos vagyok benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése