Visszaérkeztünk. Haza, otthonról, vagy hogy is van ez. Annyira rövid volt ez az egy hét, és közben mégis annyi minden történt! Tulajdonképpen az egész életünk megváltozott közben, bár még nem is fogom fel igazán. A dolgok azonban kezdenek visszatérni a régi kerékvágásba. Alig vártam, hogy a család végre elnyugodjon, hogy ideülhessek a gép elé, mert már hiányoztak ezek a kis esti agymenéseim :-))
Annyi mindent akartam már írni, most igyekszem sorba tenni őket. Először is, az utazás. Kocsival mentünk; nem először, sőt, nagyon is sokadszorra, azt hiszem, már csukott szemmel is végig tudnám járni ezt a Görögország-Magyarország útvonalat (az igazsághoz hozzátartozik, hogy visszafelé elég hosszú úton tényleg csukott szemmel utaztam - de nem én vezettem :-D ). Most először éreztem azonban úgy, hogy tulajdonképpen nem is olyan vészes ez az út. Talán azért, mert már a gyerekek is nagyobbak, jobban bírják a gyűrődést, nincs velük gond. Oda és vissza is csak 2-szer kellett megállni, hogy egy kicsit kinyújtóztassuk a tagjainkat, és ezt is inkább mi, felnőttek igényeltük, nem annyira a gyerekek. Az is enyhítő körülmény volt, hogy reggel, kipihenten kezdtük el az utat, és éjszakára már meg is érkeztünk, így nem volt annyira fárasztó az egész. E két tény persze szorosan összefügg egymással, hiszen régebben éppen azért utaztunk éjjel, hogy a gyerekek az út nagy részét végigaludják, így elkerüljük a felesleges nyűglődést és a kényszerpihenőket. Viszont ez meg nekünk volt túlságosan fárasztó.
Szeretem az autós utazást, annak is megvan a maga varázsa. Bár imádom a repülést is, de azzal az a gond, hogy az ember hirtelen ér oda egyik helyről a másikra, igazából fel sem tudja fogni az utazás tényét. Erről a legutóbbi hazautazáskor már ITT kifejtettem a gondolataimat. Az országúton haladva viszont átélhetjük a hosszú út minden szépségét és persze kellemetlenségeit is. De az egész nézőpont kérdése. Ha csak a végeredményre koncentrálunk, és azon sopánkodunk, hogy jajj, mekkora út áll még előttünk, és sosem érünk már oda, akkor igen, keservesnek tűnhet a több, mint félnapos autózás. Ezenkívül ott vannak még a félelmeink, előítéleteink is. Régen sok rémtörténetet lehetett hallani (vagy akár átélni is) a volt jugoszláv államok országútjain elszenvedett rablásokról; a korrupt közlekedési rendőrökről és határőrökről, amelyek minden kétséget kizárólag valós esetekhez kötődtek, azonban már akkoriban sem szabadott úgy nekiindulni, hogy biztosan velünk is ez fog történni. Mert akár hiszünk a vonzás törvényében (ti. hogy a negatív gondolatainkkal, félelmeinkkel tényleg bevonzzuk a rossz dolgokat), akár nem, az tény, hogy a viselkedésünkkel is kiválthatunk bizonyos helyzeteket. Például az igazoltató rendőrnek lehet, hogy gyanús lesz egy rettegő arcot látni, hiszen joggal gondolhatja azt, hogy valami takargatnivalónk van. Pedig nem is, csak a páciens attól fél, hogy nem éppen álrendőrrel van-e dolga. Jogos mindkét fél álláspontja, de ugyebár ezért is károsak az előítéletek, mindkét oldalról. Nekünk is többször sikerült a traffipax karmai közé futnunk, és jelentem, eddig még egy fillért sem sikerült kicsikarniuk tőlünk :-D Kellő lazasággal vagy színészi teljesítménnyel még a legkeményebb szívű szerb rendőrnek is megesett rajtunk a szíve! A bolgár-szerb határnál csomagjainkban kutakodó vámos pedig kimondottan néma undorral hajította vissza a számára teljesen értéktelennek tűnő használati tárgyainkat, sőt még a kibontatlan doboz (nem véletlenül otthagyott) cigarettás dobozt is gyanakodva méregette, hogy tényleg "original"-e.... Szinte bizonygatni kellett neki, hogy hát persze, vigye csak nyugodtan, nem lesz tőle semmi baja (persze, ha eltekintünk a dohányzás káros hatásaitól). Szóval a "csórikámék utaznak" című egyfelvonásos nálunk tökéletesen bevált :-D ) Igaz, soha nem is volt, de nem is vágytam sokmilliós autócsodára, ami elsőre felkelti a figyelmet... Viszont ahogy említettem, ez volt régen, talán 10 évvel ezelőtt. Azóta a szerb autópálya is nagy változásokon esett át. Először is, szinte teljesen kiépült, alig van egy-két olyan szakasz, ahol még mindig csak 60-al, vagy 80-al szabad menni, a 130-as korlátozás pedig egészen betartható... vagy ha nem is, már nem ajánlatos túlságosan sokkal túllépni, főleg 3 gyerekkel a hátsó ülésen :-)) Másrészről a rendőrség sem olyan ügybuzgó, mint régen: amióta a román-bolgár útvonal, mint a görög és török partok felé vezető európai folyosó komoly konkurrenciát jelent számukra, azóta igyekeznek minden módon visszacsábítani az elpártolt forgalmat. A közúti ellenőrzések (de legalábbis a szemétkedések) megcsappantak; a határoknál nagy plakátok hirdetik, hogy ne pénzeljék a vámosokat, határőröket - vagy legalábbis a képek alapján ezt értelmeztem, szerbül olvasni még nem tudok :-D Az útdíjak pedig lényegesen kevesebbet tesznek ki, mint régen. Az elkövetkezendőkben majd igyekszem is összeírni a fontos tudnivalókat, hogy mi mennyibe kerül, hátha segíthet valakinek.
Visszatérve tehát az útra, mindjárt kellemesebben telik az idő, ha az ember nem arra koncentrál, hogy mikor ér már oda az úticéljához, hanem közben igyekszik magát az utazást is élvezni. Megvan ennek is a maga varázsa. Annyiszor megtettük már ezt az utat, mégis még most is rabul tud ejteni a skopia-i* kopár vad hegyi vidék, a lélegzetelállító szerpentinekkel, a sziklákba vájt alagútakkal, ahol áthaladva az ember átérzi, hogy most épp bent van a hegy gyomrában, és hogy mennyire picurkák is vagyunk ezen a földön. Vagy a szegényes kis szerb falucskákon áthaladva szemtanúi lehetünk, ahogy az emberek éppen munkába sietnek, vagy a dolgukat végzik, és egy másodperc töredékrészéig az életük részévé leszünk; csak egy áthaladó autó a sok közül, talán észre sem vesznek minket, de az is lehet, hogy unalmas perceikben ők is éppen ilyen hiábavalóságokon gondolkoznak, mint én, és megfordul a fejükben: vajon hova ilyen sietősen, kora reggel, ebben a hidegben? Talán a görög rendszám láttán szép emlékek tolulnak a fejükbe, vagy csak elképzelik, milyen jó lenne most a tengerparton frappézni. Persze a legvalószínűbb, hogy a legtöbben csak behúzott nyakkal igyekeznek a dolgukra, és mit törődnek vele, ki és miért jár éppen arra: naponta több ezer autót láthatnak elhúzni arrafelé, érdekli is őket, honnan jöttek és hová mennek. Legfeljebb a zaj- és környezetszennyezés miatt bosszankodhatnak a nagy forgalom láttán. De azért szeretném hinni, hogy más is mer még álmodozni, és csak úgy a maga szórakoztatására történeteket kitalálni ismeretlen emberekről. Kislány koromban, unalmas perceimben sokszor eljátszottam ilyen és hasonló gondolatokkal: a buszon ülve megfigyeltem az emberek arcát, elképzeltem, mit gondolhatnak éppen; a sürgő-forgó tömegből kiszúrtam magamnak valakit, és megpróbáltam kitalálni, ki lehet, mi a foglalkozása, hova rohan éppen... aztán azt hittem, hogy biztosan engem is figyel valaki, ezért mindig igyekeztem normálisan viselkedni, és fapofát vágni, nehogy kiröhögjenek :-)) Most már tudom, hogy a kutyát nem érdekli, ki mit csinál, mindenki a saját bajával van elfoglalva, csak néhányan hiszik azt, hogy mindenkinek meg kell felelni. A fapofa viszont stimmel :-))
De már megint elkalandoztam, látszik, hogy már régóta gyülemlik bennem a mondanivaló :-)) Tehát a kellemes utazás titka az, hogy fedezzük fel a szépet, a jót. Kezdetnek elég volt annyi, hogy egy pendrive-ra felvettem vagy 12 órányi kedvenc zenét, és közben jót buliztunk a gyerekekkel. Aztán mindenhol felfedeztem valami újat: akárhányszor is járunk erre, mindig egy másik arcát mutatja a táj, persze lehet, hogy csak hozzáállás kérdése. A napfény is lehet zavaró, ha az ember attól fél, nehogy elégjen, vagy megvakuljon tőle, ugyanakkor a szürke, felhős égbolt alatt is megtalálhatjuk az élet szépségeit. Többek között azt, hogy nem zavar az erős fény vezetés közben :-D Lehet szörnyülködni a lepattant környékeken, de ezek között is lehet kedves, mosolyogtató dolgokat találni, ha úgy akarom. Mint például az összedőlni készülő vájogház udvarán kora délelőtt önfeledten táncoló cigánylány képe, aki minden, csak nem sajnálnivaló. Olyan boldogság sugárzott az arcáról, a mának élő, a felesleges földi javaktól független életmód adta zabolátlan szabadság szele, amit mi, a fogyasztói társadalom rabszolgái fel sem foghatunk ésszel. Szinte irigyeltem ezért az életérzésért - jó értelemben. Apró pillanatképek, amiket az elsuhanó autó ablakából egy fél percre kiragadtam, de a fantáziám továbbszárnyalt velük egészen más vidékekre. Majd végül itt landolnak, ennek a blognak a "lapjain". Már akkor fogalmazódtak bennem a szavak, és alig várták, hogy végül kiszabadulhassanak.
És máris nem volt fárasztó az utazás, hanem egy élmény, más vidékek, kultúrák felfedezése, befogadása, megérteni próbálása. Mert tulajdonképpen a félelmeink nagy része ebből fakad, a másságtól való rettegéstől. Amit nem ismerünk, nem bízunk meg benne, hiszen nem tudjuk, mire számítsunk. Pedig mindannyian emberek vagyunk, hasonlóan gondolkozunk, hasonlóan érzünk és reagálunk bizonyos helyzetekre. Ha bemegyek egy benzinkútra, és mosolygok - annak ellenére, hogy nem értjük egymás szavát -, akkor nagy valószínűséggel mosolyt kapok vissza, de ha morcosan, gyanakodva, vagy neadjisten lenézően viselkedek valakivel, akkor nem nagyon várhatok mást, mint agresszív reakciót. Ennyire egyszerű.
Persze az előítéletek mindenkiben munkálkodnak azért. Megállóhelyeink színhelyéül szívesebben választjuk a nagyobb, látogatottabb benzinkutakat, több okból is: nagyobb biztonságban érezzük magunkat, de például a mosdók higiéniai színvonala sem hagy annyi kívánnivalót maga után. Az sem utolsó szempont, hogy szélesebb a választék egy kávé, vagy harapnivaló tekintetében. Pozitív hozzáállás ide vagy oda, az elhagyatott parkolóhelyeken akkor sem állnék meg, ha nagyon muszáj lenne. Mert azért jobb félni, mint megijedni.
*mi Macedóniának hívjuk, de a görögök ezért akár vérre is mennének. MaKedonia görög terület, amióta világ a világ; most is így hívják a Thessaloniki központú észak-görögországi régiót - ebbe nem érdemes belemenni, kinek van igaza, és miért, minden nemzet a saját maga történelmét tudja igaznak, ezt mi magunk is tapasztaljuk a saját történelmünkön keresztül.
Szeretem az autós utazást, annak is megvan a maga varázsa. Bár imádom a repülést is, de azzal az a gond, hogy az ember hirtelen ér oda egyik helyről a másikra, igazából fel sem tudja fogni az utazás tényét. Erről a legutóbbi hazautazáskor már ITT kifejtettem a gondolataimat. Az országúton haladva viszont átélhetjük a hosszú út minden szépségét és persze kellemetlenségeit is. De az egész nézőpont kérdése. Ha csak a végeredményre koncentrálunk, és azon sopánkodunk, hogy jajj, mekkora út áll még előttünk, és sosem érünk már oda, akkor igen, keservesnek tűnhet a több, mint félnapos autózás. Ezenkívül ott vannak még a félelmeink, előítéleteink is. Régen sok rémtörténetet lehetett hallani (vagy akár átélni is) a volt jugoszláv államok országútjain elszenvedett rablásokról; a korrupt közlekedési rendőrökről és határőrökről, amelyek minden kétséget kizárólag valós esetekhez kötődtek, azonban már akkoriban sem szabadott úgy nekiindulni, hogy biztosan velünk is ez fog történni. Mert akár hiszünk a vonzás törvényében (ti. hogy a negatív gondolatainkkal, félelmeinkkel tényleg bevonzzuk a rossz dolgokat), akár nem, az tény, hogy a viselkedésünkkel is kiválthatunk bizonyos helyzeteket. Például az igazoltató rendőrnek lehet, hogy gyanús lesz egy rettegő arcot látni, hiszen joggal gondolhatja azt, hogy valami takargatnivalónk van. Pedig nem is, csak a páciens attól fél, hogy nem éppen álrendőrrel van-e dolga. Jogos mindkét fél álláspontja, de ugyebár ezért is károsak az előítéletek, mindkét oldalról. Nekünk is többször sikerült a traffipax karmai közé futnunk, és jelentem, eddig még egy fillért sem sikerült kicsikarniuk tőlünk :-D Kellő lazasággal vagy színészi teljesítménnyel még a legkeményebb szívű szerb rendőrnek is megesett rajtunk a szíve! A bolgár-szerb határnál csomagjainkban kutakodó vámos pedig kimondottan néma undorral hajította vissza a számára teljesen értéktelennek tűnő használati tárgyainkat, sőt még a kibontatlan doboz (nem véletlenül otthagyott) cigarettás dobozt is gyanakodva méregette, hogy tényleg "original"-e.... Szinte bizonygatni kellett neki, hogy hát persze, vigye csak nyugodtan, nem lesz tőle semmi baja (persze, ha eltekintünk a dohányzás káros hatásaitól). Szóval a "csórikámék utaznak" című egyfelvonásos nálunk tökéletesen bevált :-D ) Igaz, soha nem is volt, de nem is vágytam sokmilliós autócsodára, ami elsőre felkelti a figyelmet... Viszont ahogy említettem, ez volt régen, talán 10 évvel ezelőtt. Azóta a szerb autópálya is nagy változásokon esett át. Először is, szinte teljesen kiépült, alig van egy-két olyan szakasz, ahol még mindig csak 60-al, vagy 80-al szabad menni, a 130-as korlátozás pedig egészen betartható... vagy ha nem is, már nem ajánlatos túlságosan sokkal túllépni, főleg 3 gyerekkel a hátsó ülésen :-)) Másrészről a rendőrség sem olyan ügybuzgó, mint régen: amióta a román-bolgár útvonal, mint a görög és török partok felé vezető európai folyosó komoly konkurrenciát jelent számukra, azóta igyekeznek minden módon visszacsábítani az elpártolt forgalmat. A közúti ellenőrzések (de legalábbis a szemétkedések) megcsappantak; a határoknál nagy plakátok hirdetik, hogy ne pénzeljék a vámosokat, határőröket - vagy legalábbis a képek alapján ezt értelmeztem, szerbül olvasni még nem tudok :-D Az útdíjak pedig lényegesen kevesebbet tesznek ki, mint régen. Az elkövetkezendőkben majd igyekszem is összeírni a fontos tudnivalókat, hogy mi mennyibe kerül, hátha segíthet valakinek.
Visszatérve tehát az útra, mindjárt kellemesebben telik az idő, ha az ember nem arra koncentrál, hogy mikor ér már oda az úticéljához, hanem közben igyekszik magát az utazást is élvezni. Megvan ennek is a maga varázsa. Annyiszor megtettük már ezt az utat, mégis még most is rabul tud ejteni a skopia-i* kopár vad hegyi vidék, a lélegzetelállító szerpentinekkel, a sziklákba vájt alagútakkal, ahol áthaladva az ember átérzi, hogy most épp bent van a hegy gyomrában, és hogy mennyire picurkák is vagyunk ezen a földön. Vagy a szegényes kis szerb falucskákon áthaladva szemtanúi lehetünk, ahogy az emberek éppen munkába sietnek, vagy a dolgukat végzik, és egy másodperc töredékrészéig az életük részévé leszünk; csak egy áthaladó autó a sok közül, talán észre sem vesznek minket, de az is lehet, hogy unalmas perceikben ők is éppen ilyen hiábavalóságokon gondolkoznak, mint én, és megfordul a fejükben: vajon hova ilyen sietősen, kora reggel, ebben a hidegben? Talán a görög rendszám láttán szép emlékek tolulnak a fejükbe, vagy csak elképzelik, milyen jó lenne most a tengerparton frappézni. Persze a legvalószínűbb, hogy a legtöbben csak behúzott nyakkal igyekeznek a dolgukra, és mit törődnek vele, ki és miért jár éppen arra: naponta több ezer autót láthatnak elhúzni arrafelé, érdekli is őket, honnan jöttek és hová mennek. Legfeljebb a zaj- és környezetszennyezés miatt bosszankodhatnak a nagy forgalom láttán. De azért szeretném hinni, hogy más is mer még álmodozni, és csak úgy a maga szórakoztatására történeteket kitalálni ismeretlen emberekről. Kislány koromban, unalmas perceimben sokszor eljátszottam ilyen és hasonló gondolatokkal: a buszon ülve megfigyeltem az emberek arcát, elképzeltem, mit gondolhatnak éppen; a sürgő-forgó tömegből kiszúrtam magamnak valakit, és megpróbáltam kitalálni, ki lehet, mi a foglalkozása, hova rohan éppen... aztán azt hittem, hogy biztosan engem is figyel valaki, ezért mindig igyekeztem normálisan viselkedni, és fapofát vágni, nehogy kiröhögjenek :-)) Most már tudom, hogy a kutyát nem érdekli, ki mit csinál, mindenki a saját bajával van elfoglalva, csak néhányan hiszik azt, hogy mindenkinek meg kell felelni. A fapofa viszont stimmel :-))
De már megint elkalandoztam, látszik, hogy már régóta gyülemlik bennem a mondanivaló :-)) Tehát a kellemes utazás titka az, hogy fedezzük fel a szépet, a jót. Kezdetnek elég volt annyi, hogy egy pendrive-ra felvettem vagy 12 órányi kedvenc zenét, és közben jót buliztunk a gyerekekkel. Aztán mindenhol felfedeztem valami újat: akárhányszor is járunk erre, mindig egy másik arcát mutatja a táj, persze lehet, hogy csak hozzáállás kérdése. A napfény is lehet zavaró, ha az ember attól fél, nehogy elégjen, vagy megvakuljon tőle, ugyanakkor a szürke, felhős égbolt alatt is megtalálhatjuk az élet szépségeit. Többek között azt, hogy nem zavar az erős fény vezetés közben :-D Lehet szörnyülködni a lepattant környékeken, de ezek között is lehet kedves, mosolyogtató dolgokat találni, ha úgy akarom. Mint például az összedőlni készülő vájogház udvarán kora délelőtt önfeledten táncoló cigánylány képe, aki minden, csak nem sajnálnivaló. Olyan boldogság sugárzott az arcáról, a mának élő, a felesleges földi javaktól független életmód adta zabolátlan szabadság szele, amit mi, a fogyasztói társadalom rabszolgái fel sem foghatunk ésszel. Szinte irigyeltem ezért az életérzésért - jó értelemben. Apró pillanatképek, amiket az elsuhanó autó ablakából egy fél percre kiragadtam, de a fantáziám továbbszárnyalt velük egészen más vidékekre. Majd végül itt landolnak, ennek a blognak a "lapjain". Már akkor fogalmazódtak bennem a szavak, és alig várták, hogy végül kiszabadulhassanak.
És máris nem volt fárasztó az utazás, hanem egy élmény, más vidékek, kultúrák felfedezése, befogadása, megérteni próbálása. Mert tulajdonképpen a félelmeink nagy része ebből fakad, a másságtól való rettegéstől. Amit nem ismerünk, nem bízunk meg benne, hiszen nem tudjuk, mire számítsunk. Pedig mindannyian emberek vagyunk, hasonlóan gondolkozunk, hasonlóan érzünk és reagálunk bizonyos helyzetekre. Ha bemegyek egy benzinkútra, és mosolygok - annak ellenére, hogy nem értjük egymás szavát -, akkor nagy valószínűséggel mosolyt kapok vissza, de ha morcosan, gyanakodva, vagy neadjisten lenézően viselkedek valakivel, akkor nem nagyon várhatok mást, mint agresszív reakciót. Ennyire egyszerű.
Persze az előítéletek mindenkiben munkálkodnak azért. Megállóhelyeink színhelyéül szívesebben választjuk a nagyobb, látogatottabb benzinkutakat, több okból is: nagyobb biztonságban érezzük magunkat, de például a mosdók higiéniai színvonala sem hagy annyi kívánnivalót maga után. Az sem utolsó szempont, hogy szélesebb a választék egy kávé, vagy harapnivaló tekintetében. Pozitív hozzáállás ide vagy oda, az elhagyatott parkolóhelyeken akkor sem állnék meg, ha nagyon muszáj lenne. Mert azért jobb félni, mint megijedni.
*mi Macedóniának hívjuk, de a görögök ezért akár vérre is mennének. MaKedonia görög terület, amióta világ a világ; most is így hívják a Thessaloniki központú észak-görögországi régiót - ebbe nem érdemes belemenni, kinek van igaza, és miért, minden nemzet a saját maga történelmét tudja igaznak, ezt mi magunk is tapasztaljuk a saját történelmünkön keresztül.
2 megjegyzés:
Szia Kriszti, nagyon örülnék egy jó kis gazdasági összefoglalónak:) Vagyis mennyibe kerül egy hazaút? Attól kezdve, hogy a kocsinak milyen szervizen kell azelőtt átesnie és milyen papírokat kell beszerezni, az útdíjakig, minden költség. Ha lesz rá időd, készítesz egy ilyen kis büdzsét? Irtó hasznos lenne szerintem sokunknak, én nem voltam Mo-n 2000 óta kocsival.
Ma estére ez a tervem, hogy ezeket részletesen leírom :)
Megjegyzés küldése