Alvás

Világéletemben jó alvó voltam. Már gyerekkoromban is mindig úgy éreztem, hogy sosem aludhatok eleget. Hétköznap az iskola, hétvégén pedig ismét egyéb különprogramok akadályoztak meg sokszor, hogy végiglustálkodjam a napot. Vagy ha másért nem, akkor pedig megszokásból dobott ki az ágy, holott még úgy éreztem, durmolnék egy kicsit. Már akkor megvolt az a jó vagy rossz szokásom, hogy inkább reggel szerettem (volna) sokáig elaludni, mint este korán. Ez mind a mai napig így van. Valaha pedig, még megboldogult lánykoromban, kimondottan imádtam a reggelekbe nyúló bulizásokat, hogy utána nyugodtan átaludhassam a napot. Régi szép idők!!! 

A sok alvás mellé ráadásul még jó alvókával is megáldott a sors. Ha elaludtam, ágyút is sütögethettek a fülem mellett. 

Férjem éppen az ellentétem: korán fekvő, korán kelő típus. Sohasem bocsájtom meg neki, hogy azon a bizonyos utolsó héten az életemben, amikor még nyugodtan annyit aludhattam (volna), amennyit akartam, kirázott az ágyból, hogy együtt kávézzunk az erkélyen a reggeli napfényben. Érdekelt is engem, mint mindenórás kismamát a kávé, meg a napfelkelte, amikor alig bírtam nyitvatartani a szememet! Persze álmomban sem tudtam elképzelni, hogy mekkora változást hoz majd egy újszülött érkezése. Amikor végül megszületett Stefanos, derült égből  villámcsapásként ért a felismerés, hogy ezentúl most már soha többé nem fogok úgy aludni, mint régen. Mindjárt a szülés napján, amikor annak ellenére, hogy előtte már egész éjjel szinte egy szemhunyásnyit nem aludtam, mégis olyan izgatott állapotban voltam, hogy minden fáradtság ellenére sem bírtam elaludni. A szülés élménye erősen dolgozott még bennem, közben pedig csak figyeltem azt a kis szuszogó csomagot magam mellett, és nem bírtam betelni vele. Nem is tudom, hogyan bírtam végül elaludni, de emlékszem, minden egyes kis moccanására felriadtam. Másnap éjjel aztán már annyira kimerültem, hogy a szobatársam babájának az állítólagos ordítását meg sem hallottam, viszont az én kisfiam egyetlen sóhajára is kipattantak a szemeim. Milyen furcsa az anyai természet! 

Viszont a folyamatos kialvatlanságtól hamar kezdtem kimerülni. Akkor még azt hittem, muszáj pályáznom a szuperanyu címre, és ha a kicsimet nagy nehezen elnyomta az álom, akkor nekem kutyakötelességem a dolgomat végeznem, még csak véletlenül sincs jogom arra, hogy pihenjek egy kicsit. Éjszaka is következetesen felkeltem szoptatni, és utána addig ringattam a kicsit, amíg újra el nem aludt, aztán visszatettem az ágyába. Vagy egy óráig, aztán kezdődött minden előlről. Többet voltam ébren, mint nem, sőt, még ha el is aludtam, sokszor felriadtam, hogy jaj istenem, ugye nem a babámmal a kezemben nyomott el az álom??? Viszont, miután átaludta a kicsi az éjszakát, sem lett könnyebb az életem. Kicsi fiam ugyanis az apja alvókáját örökölte, kevés alvással is megelégedett, és kakasszóra ébredt, amit mind a mai napig nehezen tudok tolerálni :-D Még az egész napos fáradtság ellenére is nehezemre esett este korán lefeküdni csak azért, mert reggel hajnalban riadót fújtak. Amit persze reggel mindig keményen bántam, de már késő bánat volt. Napközben pedig ugye igyekeztem keményen helytállni a háztartás terén...

Ma már csak mosolygok az akkori önmagamon, miután harmadjára "felneveltem" egy olyan csemetét is, aki következetlenül minden éjszaka az ágyunkban landolt, az éjszakai szoptatás alatt jóízűen aludtam, sőt, napközben sem átallottam lepihenni egyet a házimunka rovására... Mindenki jobban járt így, egy kipihent, vidám anyával, az esetleg kevésbé rendezett lakás viszont senkit sem érdekel. Maximum engem néha, de ha már választani kell a kialvatlanság és a rendetlenség között, inkább mégiscsak az utóbbira szavazok.

Mégsem értem meg azt a napot, hogy végre kialudjam magam. Én, aki valaha napi 10 óra alvással sem elégedtem meg, a gyerekek születése után ott tartottam, hogy 6-7 egyhuzamban végigaludt órával is kiegyeztem (volna). De ez még mindig semmi sem volt ahhoz képest, amikor elkezdtem a főiskolát, és az átlagos alvásmennyiségem leredukálódott a napi 4-5 órára, és sokszor még ezt is csak több részletben sikerült. Ha ezt valaki régebben előre megmondja nekem, biztos körberöhögöm, és kizárt dolognak tartom. És mégis, az ember alkalmazkodik a körülményekhez, és ha muszáj, olyan dolgokra képes, amiket álmában  (?) sem gondolt volna saját magáról. Mindent meg lehet szokni, csak akarat kérdése. 

Most, hogy végeztem a főiskolával, azt hittem, majd végre jól kialszom magam. De nem. Ha este sikerül korán lefeküdnöm, akkor már  hajnalban kipattannak a szemeim. Legtöbbször azonban megintcsak nem jön össze a korai lefekvés. Hozzászoktam én már ehhez az éjszakázáshoz, kell az embernek ez az egy-két óra, amikor csak magával foglalkozhat, senki sem szól közbe, senki sem szakít félbe, és nyugodtan azt csinálhatok, amit akarok. Csak az a fránya vekker ne csörögne reggel, hogy iskolába kell vinni a gyerekeket! Bezzeg most már senkinek nem tetszik a koránkelés!!!