Gyónás

- Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk. 

- Igen, tudom. Már régóta aktuális, csak sosincs rá idő. 

- Te mondtad, hogy arra van idő, amire időt szakítasz, nem? 

- Igen, de ez most más... Tudod, a szakdolgozatom...

- Persze, persze. Szorít a határidő, tudom. De valami mindig van. 

- Na igen. De már nem sokáig. Csak januárig kell kibírni, aztán az államvizsga után...

- Már megint a határidők. Éppen te mondod ezt, akinek az a hitvallása, hogy minden percet élvezni kell, és nem csak távoli célok felé loholni...

- Igen, de ez most más. 

- Ideges vagy, türelmetlen, és elviselhetetlen. 

- Azt hiszed, nem tudom? 

- És azt is tudod, hogy már megint undok voltál Vele?

- .... (sóhaj). Nem tehetek róla, egyszerűen ilyenem volt. De ő megérti. Mindig megérti. 

- Biztos vagy te benne?

- Nem. 

- Mindent megtesz neked, szívét-lelkét kiteszi, te meg úgy viselkedsz vele...

- Tudom, tudom. Nagyon sajnálom. Én tényleg nagyon értékelem, hogy ennyit segít, nélküle nem is tudom, mit tennék. Na és hogy ennyire türelmes velem, és elviseli a hülyeségeimet.... és...

- És ő ezt tudja? 

- Háááát... 

- Mert itt nekem ódákat zengedezel róla esténként, amikor ő már mélyen alszik, aztán napközben meg mégis undok vagy. 

- Igen, ezt már mondtuk. Csak tudod, a fáradtság, a stressz... Kikészít már ez a kialvatlanság! 

- Tudom, én is ott voltam. De akkor is, szedd össze magad! Már látod a végét!

- Látom, csak elfáradtam. Most így, a cél előtt. 

- Kitartás! És ne azokon tölts ki a mérgedet, akiket a legjobban szeretsz!

- Igen, tudom, azt hiszed, nem látom, mit csinálok? Tudom, ez gyenge kifogás, de ugye ott a legkönnyebb kiadni a fáradt gőzt, ahol a legkevesebb ellenállásba ütközik. Igen, ez így szánalmasan hangzik. Miért éppen azt a legkönnyebb bántani, aki a legközelebb áll hozzánk? Talán mert tudjuk, hogy úgyis megbocsájt?

- Meddig? Szerinted a végtelenségig elviseli a hisztidet?

- Nem. Csak már legyek túl ezen az egész államvizsga-dolgon, aztán én leszek a legdrágább feleség  (gyermek - behelyettesítendő...) az egész világon!!!

- Már megint távolban gondolkodsz. És ha akkor már túl késő lesz? 

- Igazad van, néha én is félek ettől. Nem szabad visszaélnem a türelmével. Igazságtalan vagyok. Megpróbálom, ígérem, tényleg megpróbálok türelmesebb lenni. Igazából nem is nekem lenne szükségem türelemre, vagy legalábbis nem vele szemben. Ő aztán a legkevésbé sem tehet semmiről. Nem az ő hibája, hogy annak idején abbahagytam a fősulit, mert nekem 20 évesen még fontosabb volt a szórakozás, mint a jövőm. Most verhetem a fejemet a falba. Örüljek neki - és örülök is -, hogy ő támogat ebben az egészben. Maximalista vagyok, mindenhol igyekszem megfelelni, és most úgy érzem, besokalltam.

- Fel kell állítanod egy fontossági sorrendet. 

- Az megvan. A gyerekek az elsők, ez sosem változhat. Szükségük van rám. Velük is türelmetlenebb vagyok a kelleténél.

- Na jó, az talán még belefér. Bár tény, hogy biztosan megérzik a feszültségedet, és ettől ők is idegesebbek. 

- Nem tudom, másra már nem futja az erőmből. 24 órás anyaszolgálat, aztán éjszaka jöhet a tanulás. Onnan faragok le, ahonnan a legkevésbé fáj. Háztartás? Rémálom, néha sikítani tudnék, ahogy ez a lakás kinéz. 

- Nem baj, az megvár. Ne térj el a témától. 

- Hmmm, igen, igazad van. Ő sem várhat. Elhanyagolom, mert nem panaszkodik, de nem ezt érdemli. Egyáltalán nem lepődhetnék meg, ha egyszercsak ő is besokallna...

- Na ugye, kezded érteni. 

- Mindig is értettem, csak tudod, szorít az idő...

- Na jó, csak gondoltam, azért figyelmeztetlek. De most nem tartalak fel tovább. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám, és ahogy megbeszéltük, tudod... 

- Ühüm...

- Akkor most menj el a tükör elől, és folytasd a tanulást!

- Oké. És.... köszi Lelkiismeretem!