Időzítés...

Tegnap elkezdődött az iskola. Vagyis hétfőn még csak évnyitó volt, meg odaadták a gyerekeknek a könyveket, az igazi tanítás csak ma kezdődött meg. Úgy terveztem, hogy írok egy iskolakezdős bejegyzést, meghatottságról, az évek múlásáról, az aggályaimról stb... De ugye mi van, amikor ember tervez... Ha iskola, akkor betegség. Na de ennyire? Mindjárt az első napon???? És még csak nem is a nebulók betegedtek le, hanem Fotini. Tegnap egész éjjel nem aludtunk, a kisasszonynak nem akart 40 fok alá menni a hőmérséklete, bármit csináltunk is: lázcsillapítóztunk, kúpoztunk, hűtőfürdő, mindez csak annyira volt eredményes, hogy ideig-óráig lement neki 38,5-re, aztán kezdődött minden előlről. Három gyerek és megszámlálhatatlan betegség mellett átvirrasztott éjszaka után azt hittem, engem már nem lehet megijeszteni. DE meg lehet. Az itteni egészségügy amúgy is megér egy litániát, majd talán egyszer írok róla. Elöljáróban csak annyit, hogy itt egyszerűbb ügyeleti időben megbetegedni, mint napközben, mert akkor aztán keresheti az ember, hova is menjen. A kórházban a gyerekorvosi rendelő x-től y óráig rendel csak, persze csak előre lefoglalt időpont ellenében. Ha odamész lázas gyerekkel, a sürgősségire, elküldenek, hogy ha még 3 nap múlva is lázas, csak akkor hozd vissza. Röhej. A gyerekorvosunk délelőtt az SZTK-ban rendel, oda nincs biztosításunk, mert katonai biztosításunk van. Ami ugyan jó a dokink magánrendelőjébe, de oda csak délután lehet menni. Szóval a legkézenfekvőbb dolog éjszaka, vagy hétvégén megbetegedni, akkor ott a kórházi ügyelet, és ott eddig mindig maradéktalanul elláttak minket, nem volt okom panaszra. Igen ám, de éjszaka a nagyok aludni szerettek volna, és miért is ne, itt jön képbe a címben említett időzítés... Ma volt az első napjuk az iskolában, nem rángathattam el őket az éjszaka kellős közepén a kórházba, hogy a kishúgukat megvizsgáltassuk. Tettünk egy bátortalan kísérletet, hogy valamelyik szomszédot kiugrasszuk az ágyból gyerekfelügyeletre, de mindenki mélyen húzta a lóbőrt. Egyedül nem mertem elindulni a kicsivel, féltem, hogy ha rosszabbul lesz az autóban, hátul az ülésben, nem tudok vele mit kezdeni. Így maradt a dilemma: mit csináljunk? Újabb kúp, újabb hűtőfürdő; ideig-óráig javult a helyzet, pihegett a kisasszony 1-2 órát, aztán a rémálom újrakezdődött. Most először éreztem azt, hogy mennyire egyedül vagyunk a világban! Rémisztő volt! Hogy nincs egy ember, akire számíthatnánk vészhelyzetben! Mégiscsak jó az a városi lét is valamire, ott, annyi szomszéd között azért mégiscsak találhattunk valakit, aki kisegít a bajban. Ide, bár nincs messze a várostól, mégsem jutna eszünkbe, hogy kihívjunk valakit éjnek idején. A szomszédok meg... segítőkészek, aranyosak, mégsem volt merszünk felzörgetni őket. Szörnyű volt ez a felismerés. Reggel aztán jött az újabb dilemma, hogy most hova tovább. A gyerekorvosunkra délutánig nem tudtunk várni, a kórházban sem volt kedvem kivárni pár órát, mire sorra kerülünk. Gondoltam még rá, hogy kiverem a balhét, hogy márpedig igenis lássanak el a sürgősségin, de akkor meg lehet, hogy megkaptuk volna, hogy miért csak most jövünk, ha egész éjjel lázas volt, aztán még nekünk kellene magyarázkodni. Vagy mi van, ha bentfogják? Bele se akartam gondolni, hogyan oldanánk meg, hogy valaki mindig ott legyen mellette a kórházban. Merthogy ez így működik itt. Egyszer Malvina már volt kórházban, amikor másfél éves volt. Soha nem szeretném újra átélni azt az élményt. És akkor még sokkal könnyebben ment a logisztikázás, Stefanos ovis volt, apja reggel elvitte, jött, leváltott engem, stb. stb. Most az iskolás gyerekek mellett kivitelezhetetlen lett volna ez. 

Apropó, iskolás gyerekek... Hmmm, igen, a mai bejegyzésemnek erről kellett volna szólnia. Hogy reggel én vittem a kis elsős lányomat iskolába, megkönnyeztem, bekísértem, délben értementem, és útközben hazafelé részletesen elmeséltettem vele mindent, mi volt az iskolában. Így kellett volna telnie a mai napnak. Ehhez képest az történt, hogy egy átvirrasztott és átizgult éjszaka után kómás fejjel elbúcsúztattam az ajtóban, hogy az apja vigye el őket (még "jobb" időzítés, hogy ő meg pont ma lett volna szolgálatban, ami annyit tesz, hogy csak másnap reggel jött volna haza... szerencsére meg tudta oldani, hogy ma ne kelljen mennie, ehelyett orvostól orvosig futottunk). Délben ismét ő hozta el őket, miközben én azzal kínlódtam, hogy szegény kicsi lázban égő testét próbáltam álomba ringatni. Annyi volt a fogadtatás, hogy "szia, megjöttél?" aztán rohantam vissza a síró kis páciensemhez a szobába. Közben meg annyira fájt, hogy így alakult ez a bizonyos első nap az iskolában!!! Utána persze már leültünk átnézni, mit csináltak, beszélgettünk is, minden apró részletet megtudtam, de mégis, nem így terveztem a mai napot :-(( 

Ja hogy végül mi történt az orvossal? Fotini keresztanyja a kórházban dolgozik, és mielőtt elindultam, felhívtam, hogy ha asztalra kell csapni és hisztit kiverni, akkor mellettem álljon, ő is nagy szakértő a témában :DDDD Kiderült azonban, hogy ma éppen szabadnapos, viszont ajánlotta az ő gyerekorvosukat, aki délelőtt is rendel. Mennyire kézenfekvő, az ember mégis ragaszkodik a megszokotthoz. Főleg, hogy a mi gyerekorvosunk Magyarországon járt egyetemre, tud magyarul, és imádja a magyarokat, emiatt különös figyelmet fordít ránk. Ennyi elég is volt nekem, hogy eszembe se jusson soha, hogy másik orvoshoz menjek. A szükség azonban nagy úr, és ma muszáj volt orvost találnom. Kellemesen csalódtam. Az új doktornéni alaposan átvizsgálta a kicsit, tényleg beleadott apait-anyait, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, hogy más orvoshoz járunk. Azt vártam volna, hogy emiatt majd flegma lesz velünk, de nem. Engem meggyőzött. A mi orvosunk még a "különös figyelem" ellenére sem végzett soha ilyen lelkiismeretes munkát. Ritka manapság az olyan orvos, aki még tényleg hivatásnak tekinti a munkáját. Itt az ideje, hogy orvost váltsunk.