Miért?

Miért mindig azok mennek el, akikkel legjobban megtaláljuk az összhangot??? 

A hétvége megint a búcsúzkodás jegyében telt. Két baráti családot is elveszítünk. Vagy ha el nem is veszítjük őket, de messzire kerülnek. Ez a mi formánk. Pedig felnőttként az ember már nem könnyen barátkozik. Igen, társaság az akad bőven, gyerekekkel meg főleg könnyen ismerkedik az ember. De az mégsem ugyanaz. A 8 év során, amióta szülők vagyunk, meg sem tudnám már mondani, hány ismeretséget kötötünk a gyerekek ürügyén, de egy kezemen meg tudnám számolni, kik azok, akikkel mi felnőttek is ténylegesen megtaláltuk az összhangot. Nincs ebben semmi rossz, hiszen az ember ilyenkor nem azért ismerkedik, mert annyira szimpatikus a másik, hanem mert a gyerekeink hasonló korban vannak, jól összejöttek a játszótéren-oviban-iskolában-akárhol, és ugye őmiattuk szívesen megismételnénk a közös játékot, hogy ők jól érezzék magukat. Előbb-utóbb azonban kiderül, hogy a másik anyukával a gyerekeken kívül nincs más közös témánk, a harmadik találkozás után pedig már igazán fárasztó tud lenni századszor is végighallgatni, mennyit evett és milyet kakilt Pistike... Persze az ember a harmadik találkozás után azt sem várhatja el, hogy közösen megváltsuk a világot, vagy a legmélyebb titkaiba beavasson a tisztelt anyukatárs - nem is szeretném, bár már erre is volt példa... hát, én kényelmetlenül éreztem magam, megmondom őszintén -, de azért már néhány beszélgetés után is nyilvánvaló, hogy ki az, akivel mi, felnőttek is megtaláljuk a közös nevezőt, és ki az, akinek a társaságáról inkább szívesen lemondanék. 

Amikor ideköltöztünk a városba, Stefanos 3 hónapos volt. Kézenfekvő volt tehát, hogy már eleve olyan társaságokkal kezdtünk el ismerkedni, ahol hasonló korú gyerek(ek) volt(ak). Mivel mindenki újonnan érkezett a katonakörökből, és senki sem ismert senkit, elég összetartó banda verődött össze. Szinte kötelező jellegűek voltak a születésnapi zsúrok, a játszóházas összeröffenések, és az ünnepeket is gyakran együtt töltöttük, hiszen mindenki messze volt a családjától. Mi lettünk egymás családja. Néha bizony terhes tudott lenni ez a szinte már kötelező összejárósdi, de így utólag már nosztalgiával gondolok rá. Ha valami közös programot szerveztünk egy másik párral, abból már sértődés lett, ha nem szóltunk a többieknek is. Idővel azért letisztultak a dolgok, kialakultak a szorosabb baráti körök, láthatóvá vált, ki kivel (és kivel nem) passzol össze. A kötelező körök egyre ritkábbak lettek, míg végül szinte teljesen el is maradtak, és már csak azokkal tartottuk a kapcsolatot, akikkel tényleg jól éreztük magunkat. Nos, mondjam, hogy ki volt az első család, akiket áthelyeztek innen? Bingó, azok, akikkel leginkább megtaláltuk az összhangot, a gyerekek is, és mi is, felnőttek. Aztán sorra mentek el a többiek is, a végén már csak mi maradtunk a régi bandából :-(( Az újonnan érkezőkkel az ismerkedés valahogy már érdeklődés hiányában el is maradt. Nem volt kedvem és türelmem újra végigfutni az ismerkedés köreit, valahogy már nem érdekelt annyira. Igaz, közben a városban is kialakultak a kis köreink, a szomszédokkal, munkatársakkal, stb., így már nem szorultunk annyira a katonatársak családjára. Az azóta már csak ex-szomszédainkkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, a gyerekeink is egy korosztály, és mi felnőttek is - most már elmondhatom - szoros barátságot kötöttünk időközben. 

Két éve, amikor kiköltöztünk falura, hirtelen megint nagyon beindult a társasági életünk. Persze, újak voltunk, az emberek kiváncsiak voltak ránk, faluhelyen egyébként is így szokás. Na és persze Stefanos akkor lett iskolás, új barátok neki, új anyukatársak nekem... Nem vártam csodát, csak azt akartam, hogy a gyerekeim jól érezzék magukat, itt is meglegyen a gyerektársaságuk, az iskolán, óvodán túl is, hogy minél könnyebben beilleszkedjenek. Ha ez azzal jár, hogy heti néhány órában nekem is el kell viselnem a pletykaáradatot, hát istenem, túlélem! Idővel azért itt is letisztult a kép, ki az, akivel szívesen töltöm az időmet, és ki az, akit a hátam közepére sem kívánok. Szerencsés egybeesés, hogy az egyetlen olyan családban, ahol a nagyok is, kicsik is pont összeillettek, még az anyukával is egyre jobban megkedveltük egymást. Amikor aztán megtisztelt a bizalmával, és beavatott a magánéletébe is, már tudtam, hogy vele jó barátnők leszünk.Aztán mégis máshogy alakultak a dolgok: a nyáron velem osztotta meg elsőként a titkát, hogy elmennek. Kiköltöznek Németországba. Holnap indulnak. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Tudom, hogy nehezen éltek itt, se állandó munkájuk, de még csak saját otthonuk se volt, az anyósáékkal éltek egy fedél alatt, és nem volt felhőtlen a kapcsolatuk. Németországban talán szebb jövő vár rájuk, az asszonyka ott nőtt fel, családja, rokonsága most is ott él, nem lesz egyedül. De nekünk hiányozni fog. Malvina lányomnak az ő lánya volt a legjobb barátnője. Szegénykém, amúgy sincs sok neki, most még eggyel kevesebb :-((  És a nagyfiúk is jól kijöttek egymással.

Egy másik családdal pedig tavaly ismerkedtünk meg. Idevalósiak, de szintén katonacsalád, és az asszonyka Thessalonikiből költözött haza a gyerekekkel, mert a férje közben Koszovóba ment fél évre (mennyi közös szál!). Reménykedett, hogy idén vissza is helyezik a férjét ide, és akkor maradhatnak, de sajnos nem így alakult. Ezért egy év után újra iskolát és lakhelyet (és barátokat és életet...) váltanak a gyerekek, hogy egyesüljön a család. Mondanom se kell, az egy év alatt nagyon közeli barátságba kerültünk mindannyian, gyerekek és anyukák egyaránt :-((  Ma könnyes búcsúval mentek el. Az egy év alatt úgy összenőttünk, mintha évek óta ismernénk egymást. 

Ez a mi formánk. Mindig azok mennek el, akikkel legjobban kijövünk. Lehet, hogy átok van rajtunk?