Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. szeptember 4., szombat

Az én házam, az én váram

Pont két éve, hogy kiköltöztünk ide, a mostani otthonunkba. Sajnos a ház nem a miénk, csak béreljük, de ez eddig nem igazán okozott gondot: a tulaj Németországban él, nem is szándékozik visszajönni, a ház pedig évek óta lakatlanul állt. Tudom, sok országban nem is szokás lakást, házat venni, csak bérelnek, de nekem ez a gyakorlat valahogy nem jön be. Talán van bennem egy adag birtoklásvágy, hogy elmondhassam: igen, ez az ENYÉM!!! De nem csak erről van szó. Anyagi megfontolásból sem mindegy szerintem, hogy ha már így is, úgy is évekig fizetem azt az x összeget, akkor a végén mi is marad nekem? Vagyis a gyerekeimnek? Mert oké, fizetek, és ott élek, de ha majd egyszer már nem leszek, miért ne örököljék meg a gyerekeim azt, amiért évekig gürcöltem? Egy bibi van csak: katonacsalád vagyunk! Ami együtt jár a folyamatos költözés eshetőségével, és ha mindez még nem lenne elég, itt van még az a probléma is, hogy férjemmel mindkettőnk családja máshol él. Merre vet majd minket a sors, hol lesz a végső (na nem a legvégső!) állomás, ahol letelepedhetünk? Ennyi megválaszolatlan kérdés, bizonytalanság mellett nehéz tervezni. Ha ezeken múlik, soha nem vehettünk volna lakást. Mégis, 8 éve, amikor Komotinibe helyeztek minket, máshogy döntöttünk. Már akkoriban is tudtuk, hogy több évre szól az itt-tartózkodásunk, hiszen a férjem egy olyan különlegesen kiképzett osztaghoz került, amely csak itt található az egész országban. Tehát előreláthatólag jó pár évig remény sem lett volna rá, hogy máshová helyezzék. Stefanosszal a pocakomban akkor úgy gondoltam, nem is baj, ha nem kell 2-3 évente újra és újra felcihelődni kicsi gyerek mellett. Költözködtem már eleget; a 15 év görögországi tartózkodásom alatt össze sem tudnám számolni, hányszor játszottam már el a dobozolás - cipekedés - berendezkedés háromszöget. És minden alkalommal egyre több dolgom lett, nehezebben viseltem már el a felfordulást. Amíg még csak városon belül ment a dolog, vagy egyik szomszédos helységből a másikba, mint pl. Pereából Thessalonikibe, addig valahogy ki lehetett bírni. Amikor azonban az első távolsági katonai költözést kellett lebonyolítani, Szalonikiből Drámára, ott már nem is volt olyan egyszerű a logisztikázás. Persze akkor még nem tudhattam, hogy egy apró kis emléket is hozok magammal a pocakomban imádott városomból!
A fészekrakás azonban ott sem ment zavartalanul. Szeptemberben költöztünk (érdekes, majdnem mindig szeptemberben költöztünk!), és már a következő év márciusától rebesgették, hogy Drámán megszüntetik a katonai laktanyákat, és az egész osztag költözik Komotinibe. Mikor? Terrrrmészetesen júniusban. Én mikorra voltam kiírva szülni? Bingó! Június.... Lelki szemeimmel láttam magamat, amint költözés közben a teherautón a két város között megszülöm a kisfiamat :-O  Végülis... beállítom a plató közepére a nagyágyat, aztán hadd menjen :-D 
A másik téma, ami komoly családi kupaktanács összehívására késztetett minket, az a lakbérek szintje volt Komotiniben. Egyetemi város és katonai bázis lévén valahol a csillagos égben voltak akkoriban a kiadó lakások árai, nem kis fejtörést okozva ezzel. Akkoriban már egyébként is eljutottunk arra a szintre, hogy a bútorainknak kerestünk lakást, és nem a lakásba bútort, ami nem is volt egyszerű vállalkozás, mivel még Szalonikiben egy tágas, de olcsó lakást próbáltunk lakhatóan berendezni (abban az időben még úgy volt, hogy nem megyünk el onnan soha, mert férjem nem áthelyezhető. Az idők - és a kormányok - azonban változnak, és alighogy eltörölték a nem áthelyezhető katonaság intézményét, elsők között robbantottak ki minket a jólbevált kis életünkből). És akkor még nem is volt sok dolga a kicsinek; nem élhettem ki azt az örömöt, hogy még a terhesség alatt helyes kis gyerekszobát varázsoljak neki, hiszen tudtam, hogy menni kell, ezért kénytelen voltam beérni a legszükségesebbekkel. Sok szónak is egy a vége: arra az elhatározásra jutottunk, hogy ha már egyszer - úgy néz ki - évekig Komotiniben fogunk élni, és ilyen drágák a lakbérek, egyszerűbb, ha veszünk egy lakást, és inkább annak a részleteit fizetjük. Ez persze megint komoly logisztikázást vont maga után, főleg, hogy akkoriban már a 8. hónap körül járhattam! Nem volt sok lehetőségünk: olyan lakást kellett keresnünk, amely legalább júniusig elkészül, nagy nappalival, legalább 3 szobával stb. stb... Voltak igényeink, ehhez képest nem is volt olyan nagy a választék. Leginkább az idő sürgetett minket, ezért nem lehetett nagyon válogatni. Utólag már belátom, amikor az ember lakást vesz, ez egy életre szóló döntés, nem szabad elsietni. De amikor 2 órás Dráma-Komotini közötti kanyargós hegyi út után (ahol majdnem kiraktam a reggelimet is) odaérve már a negyedik olyan építkezésen jártunk, ahol - miért is ne? -  a harmadik emeletre kellett felcaplatni lift nélkül, 30 fokos melegben, 20 kiló túlsúllyal, vizesedő lábakkal,  keményedő pocakkal, na akkor egyszercsak azt mondtam, elég!!! 3 szoba? Megvan! 3. emelet? Tökéletes (főleg, ha lift is lesz)! Kilátás gyönyörű, körben a hegyekre lehetett látni (persze, mert akkoriban még nem építették ki azt a környéket; 2 év múlva már nyoma sem maradt a hegyek látványának, csak betonrengeteg mindenütt, na és az építkezések zaja éveken keresztül...). Ennyi elég is volt, rámondtuk az okét, aztán beindulhatott az idegtépő görög bürokratikus ügyintézés - rémálom, nem is részletezem!!! Naná, hogy közben meg az ekkor sem akkor lett, júniusban még a közelében sem voltak annak, hogy átadják az építkezést, az általunk külön megrendelt konyhabútor, páncélozott ajtó, kandalló stb. is késett és állandó nyakrajárást igényelt. Ezek a feladatok innentől már mind a férjem nyakába zúdultak, főleg azután, hogy június végén neki mennie kellett, én pedig ott maradtam Drámán egyedül egy idegen városban, egy újszülöttel bezárva. Idegtépő hónapok következtek. Végül szeptemberben úgy költöztünk be a lakásunkba, hogy az építkezést még nem adták át, a lift sem működött, de sok asztalcsapkodás után legalább már a mi lakásunk lakható állapotba került. Az összecsapott munka azonban már az elején látszott. A járólapok, csempék pár hónap után repedezni kezdtek, az elektromos vezetékek össze-vissza voltak bekötve, a biztosíték meg még egy porszívózást sem bírt el! 2 év után csőtörés miatt ázott el a konyhánk, és mire megtalálták a hibát, 3 emeleten verték szét a beépített bútorokat, hogy rájöjjenek, hol van a baj forrása! Az építtető a sok fenyegetés hatására, ami a késedelem miatt érte, hevenyészve fejezte be az átadást, de közben a bejáratnál beígért járólapokat már évek múlva a lakók összefogásával sikerült csak megcsináltatni, mert ő szépen elsumákolta. 
Az elejétől fogva utáltam azt a lakást! Mint kiderült, a szobák is túl kicsik voltak a bútorainkhoz képest,  a konyha sem állt kézre, a hétemeletes tömbház állandó hangzavara pedig a sírba tudott kergetni.  Pedig én is városban nőttem fel, emeletes házban, de ez a görög senkire-sem-tekintettel levő mentalitás most, kicsi gyerek mellett különösen zavart. Menekülhetnékem volt. Főleg, amikor már Stefanos is igényelte a sétákat, a nyári hőségben viszont kimozdulni sem lehetett a lakásból. Télen a hideg... Amikor hazamentünk Magyarországra, és egész nap kint voltunk a szüleim csodálatos kertjében, olyankor mindig rájöttem, mekkora hibát követtünk ezzel a lakással. De persze egy lakásvásárlás életreszóló döntés, főleg, ha az ember tudja, hogy az elkövetkező 30 évig nyögi a részleteket, nem nagyon lehet ugrálni. Vertem a fejem a falba, mert akkoriban, amikor elkezdtük a keresést, lett volna kertes ház potom pénzért, amiről anélkül, hogy láttuk volna, feltételeztük, hogy valószínűleg nagyon rossz állapotban lehet. Le kellett volna bontani az egészet és építkezni. De az idő!!! Valójában csak nem akartunk belemenni abba, hogy megint bérelt lakásba költözzünk, közben az építkezés költségeit is nyögjük, na meg 1-2 év múlva újra költözködjünk. Jogos, főleg kicsi baba mellett az ember nehezen veszi rá magát ilyen döntésre! De ez utólag nézve nagyon rövidtávú gondolkodás, pedig a lakás hosszú távra szól... Bánom, azóta is. De, azóta már rájöttem, hogy azért még így sem annyira végleges a dolog, mint amennyire látszik. Megoldás mindig van. Például ez, amit 2 éve csináltunk. Kiadtuk a saját lakásunkat bérbe, és kibéreltünk egy házat. Ez sem a tökéletes megoldás, sőőőőt!! Most már rájöttem, mit is jelent az "én házam, az én váram" kifejezés. Amíg régen éveken keresztül bérelt lakásban éltünk, nem tűnt fel - vagy csak szerencsénk volt, hogy olyan tulajokat fogtunk ki, akik nem szóltak bele, mit csinálunk az életünkkel? Nem, talán csak az a kulcs, hogy amíg nem volt gyerekünk, eszünkbe se jutott, hogy mondjuk rózsaszínre vagy kékre fessük a falakat. A saját lakásunkban már megtettük. Mert akkor már voltak gyerekeink. Aztán ezen felbuzdulva egyszercsak színt akartam hozni az életünkbe, és téglavörösre meg napsárgára festettük a nappalit, bordóra a hálószobát, kivertük a konyha és a nappali közötti közfalat, és senkinek semmi köze nem volt hozzá! Mert a MIENK volt, azt csináltunk vele, amit akartunk!!! Imádtam! Nem is lett volna már vele semmi gond, megszerettem végül a mi kis lakásunkat, csak hát... az a visszatérő álom a szép zöld kertről... ("csak az a szép ződ gyep, az nagyon fog hiányozni" - na ki mondta ezt? Segítek: melyik filmben?) Főleg az a 2 évvel ezelőtti nyár, az nagyon betette a kaput, amikor Fotini újszülött volt, és a két nagyobbik mozgásigényét nem tudtam olyan szinten kielégíteni a kánikulában, amennyire szerettem volna. Ugye nem kell részleteznem, hogy egy állandóan ordító csecsemő és két unatkozó kisgyerek mellett milyen volt az élet bezárva a négy fal közé??? Akkor fogalmazódott meg bennünk végleg, hogy itt az ideje a költözésnek. Pedig amikor odaköltöztünk, azt mondtam, soha többet! Na erre mondják, hogy soha ne mondd, hogy soha! 
Lényeg a lényeg, amikor végül megtaláltuk ezt a házat, azt hittem, minden álmom valóra vált. Pont olyan volt, amilyennek mindig is szerettem volna. Tágas szobák, hatalmas nappali, világos, nagy konyha, na és a kert!!!!  Tökéletesnek tűnt minden. Addig a pontig, amikor is a tulaj - teljesen véletlenül - be nem nyögte, hogy a falakat csak fehérre festhetjük... hoppá! Piti dolog, tudom, de ugye, ha az ember egyszer már megszokja, hogy a maga ura, utána nehéz elfogadni, hogy más szóljon bele, mit csinálj a lakással, amiben végeredményben is te fogsz lakni! Na de mindegy, végül kiegyeztünk a tapétázásban, mert fehér falakat semmiképpen nem akartam, a vidám színkavalkád után, amiben eddig éltünk. Nem is volt semmi gond, jól éreztük magunkat itt, imádjuk a házat, a kertet, mindent! De!
Kb. egy hónapja itt volt a tulaj Németországból. Eddig még személyesen nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk. A "banya" házában lakott, itt, mellettünk. Csak pár napot, és igazából nem zavart sok vizet, nekem mégis kicsúszott a talaj a lábam alól. Most lehet, hogy én vagyok a nem normális, de úgy éreztem, veszettül belerondít a privát szférámba. Pedig még csak a ház közelébe se jött... De az udvar közös, és engem nagyon idegesített, hogy zavartalanul mászkál ki-be a kapun, annak ellenére, hogy tudtam, persze, tisztában voltam vele, hogy mindez az övé. Talán pont ezért... Mert ugye 2 éve, amióta itt lakunk, mi gondozzuk az udvart, mi ültettük a virágokat, a gyerekek játszóterét a férjem csinálta, MI ÉLÜNK ITT! Na és nem szívességet tesz, hogy itt lehetünk, fizetünk neki. Tudom, hogy hülyeség, de nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok. Engem az is bosszantani tud, amikor valaki csak úgy bejelentés nélkül megjelenik az ajtóban egy traccspartira. Pedig nyitott, könnyen barátkozó emberkének tartom magam - meg mások is engem -, de azért 3 gyerek mellett nem egyszerű dolog az életet összekoordinálni; az ilyen váratlan meglepetések már nem férnek bele. Az más, ha szólnak előtte, akkor nagyon szívesen, bármikor, mert akkor úgy alakítom a dolgaimat. A barátaimra azért igyekszem mindig időt szakítani. De nekem pl. eszembe se jutna, hogy valakihez csak úgy szó nélkül betoppanjak. Még akkor sem, ha a szomszédban lakik. Előtte azért rácsörgök telefonon, hogy ráér-e. De nem vagyunk egyformák. Na mindegy, Rex kutyus most már - ha mással nem is, de a puszta megjelenésével - automatikusan távol tartja az ilyen spontán látogatókat :-)) (gonosz kacaj)
Na szóval, tulaj. Nem mondom, azért volt egy-két apró húzása, amivel igencsak megrengett az egész világom. Az oké, hogy itt lakott a szomszéd házban pár napot, szíve joga, az ő háza. Még az is oké, hogy az udvarban járt-kelt, hol menjen, az ablakon repüljön be? Az az én saját szoc. problémám, hogy zavart... De amikor kint kávézgatott az udvarban, és rászólt a fiamra, hogy most ne ott labdázzon, mert zavarja... na most mit mondjak? A gyerek otthon van vagy nem? Ő tesz szívességet, hogy itt lehetünk? Nem tudom, dilis vagyok, tudom, én magamból indulok ki, ha én lennék az ő helyében, ha már egyszer kiadtam a házat, akkor azt hiszem, én érezném magam rosszul, meg kellemetlenül, ha a bérlőimet zavarom, nem fordítva, nem? Persze ez én vagyok, én az ő álláspontját is megértem, hogy ő meg nyaralni jött, talán nyugalomra vágyott, de akkor ne adta volna ki a házat, nem? Ne ide akarjon jönni pihenni, amikor tudja, hogy 3 gyerek és egy kutya (akkor még csak Rex volt egyedül) mellett ez lehetetlen vállalkozás. Megjegyzem, sziesztaidőben és este 10 után maximum a gyerekek horkolása hallatszik ki a nyári éjszakába :DD 
Őt  persze abszolút nem zavarta, hogy reggel 7-kor már fennhangon üvöltött a telefonba az ablakom alatt...  Meg teleszórta cigicsikkel az udvart, amit ÉN takarítok. De azért azt szóvá tette, hogy a gyerek egy-két apró játékát ott merte hagyni az Ő teraszán... no comment. Szóval apró dolgok, tudom, nem is lenne érdemes mérgelődnöm rajta, főleg, hogy csak pár nap volt az egész. De mégsem tudtam ilyen könnyen túltenni magam rajta, mert alapjában rengett meg az egész kis világom, amikor a saját otthonomban (tudom, nem az enyém, na, de én élek itt!!!) én éreztem kényelmetlenül magam!
Nem tudom, el bírnék-e viselni még egy ilyen hetet. Jövőre talán pont akkor kellene elmennünk nyaralni, amikor jönnek :-D De nem, ez sem megoldás. Mégiscsak kell egy saját ház. Most már látom. Mindjárt akkor el is mentünk "háztűznézőbe", árulnak itt a faluban egy házat, tetszett is kívülről, de belülről sajna túl kicsi. Mert hát ugye nekünk a bútorokhoz kell a lakás :DD Na meg most már a 3 gyerekhez, az sem mindegy! 
Amikor ideköltöztünk, annyira ideálisnak találtam ezt a házat, hogy abban reménykedtem, talán a tulaj majd eladja egyszer. Nos, valóban el akarja adni... majd egyszer. Én nem bánom, várnék akár éveket is, nem ez a gond. Hanem az, hogy csak ezt a házat akarja eladni. A banyáét meg akarja tartani. Abba meg aztán már végképp nem mennék bele, hogy még akkor is az ÉN udvaromban mászkáljon, ha már tényleg az ENYÉM! De még az sem biztos, hogy szomszédomnak szeretném, akkor sem, ha leválasztjuk az udvart. Fél telek amúgy sem telek... oké, még úgy is nagy, de jó volt ez így, hogy az udvar egyik fele játszótérnek és virágoskertnek van kialakítva, hátul meg a konyhakert. Arról szintén nem szeretnék lemondani. Na de mindegy, ez még egyelőre nagyon a jövő zenéje. Ami legjobban aggaszt, hogy egyáltalán érdemes befektetni bármibe is? Igen, a föld az mindig érték marad, tudom. Ezért is lenne jó túladni a másik lakásunkon, és házat venni. De hol? Hol leszünk 5-10-20 év múlva? Ha már újra belemegyek ebbe a lakásvásárlási cécóba, akkor jól meg kellene gondolni. Szeretek itt lenni, a falut is megszerettük már, a gyerekek itt járnak iskolába, barátaik vannak, nekünk szintúgy a városban. Nem szeretnék elmenni innen. De nem kívánságműsor. Katonacsalád vagyunk. A város közepén könnyű kiadni a lakást, még ha menni kell is. Itt falun ki tudnám adni a házat? A gazdasági és politikai helyzet sem túl jó mostanában. A legrosszabb szenárió, amit hallottam, hogy a törökök szeretnék visszafoglalni ezeket a keleti területeket, ahol mi is élünk. Ha valaha (lehet 1-2-5-10-100 év múlva) ez bekövetkezne, akkor a görög lakosságot (köztük minket is) elüldözik innen, egy szál gatyában. Ahogyan ez már megtörtént a férjem nagymamájával Kisázsiából, vagy az én nagypapámmal Erdélyből. Életek keserves munkájának eredménye vált füstté egy pillanat alatt. Most annyira elképzelhetetlennek tűnik, de egyáltalán nem kizárt, hogy velünk is megtörténhet. Rágondolni is rossz. 
De akkor mi legyen? Hol lesz a végső mentsVÁRunk (még a 3 méterrel a föld alatt előtt...)? Tudom, az ember nem tervezhet előre, de azért borzasztó, hogy az ember ennyi idősen még azt se tudja, hol fogja leélni az életét végül... Melyik városban, melyik országban???? Azt a lehetőséget sem akarom kizárni, hogy esetleg egyszer Magyarországra költözünk. Bár ott mindig lesz egy hely, ami visszaVÁR! 
Nem tudom, kicsúszott a föld a lábam alól, hontalannak érzem magam. Halmozottan. 




4 megjegyzés:

Agni írta...

Szia Kriszti,
nekünk megvan a saját de nem tudtunk a faluba "inkadrálódni". Semmi közünk majdnem hozzájuk, a gyerek ki sem megy játszani:( A közeli Limniben vannak kötődéseink, de az meg 7 km, mindig kocsiba kell ülni. A ház majdnem ideális, dehát el kéne tolni legalább Limniig. Sokszor nekem is mehetnékem van, elképzelem, hogy eladjuk és tovább állunk. De a gyerek miatt mindig mindent újból átgondolok.. szívem szt Alexandrupolisba mennék, a legjobban tetsző város nekem az egész országból, de ott meg szomszédban a török és ahogy mondod...szóval nem tudom..ebben a mai szabad világban sztem nehéz kötődni egy helyre és talán kevesen vannak, akik elmondhatják magukról, hogy ők biztosan ugyanott fognak megöregedni.. annyi tényező közbejöhet. Egy szó mint száz: tökéletesen átérzem a dilemmádat!!! sajnos tanácsot nem tudok adni..nem is szabadna.

Flögi írta...

Szia Krinya! Nagyon tetszik, hogy nem olyan gyakran írsz, de akkor "rendesen", hosszút és nagyon jót! :-) A lakástulajdonról ugyanúgy godnolkodom, mint te és most is tele volt a beírásod olyan dolgokkal, hogy egy helyen kilelt még a lúdbőr is, mintha magam beszélnék, vagy valami ikertesóm lennél. Igazad lehet a rokonlélekségben.
"Nagyapámat Erdélyből..." - még ez is megegyezik. Lenne kedvem veled néhány e-mailt váltani.

Anita írta...

Égigérő fű és Poldi bácsi a parkőr mondta a nyugdíjazása előtt.

Krinya írta...

@Ágni, pedig milyen jó lenne, ha Alexandroupoliba költöznétek, közel lennénk egymáshoz :-)) Jó, tudom, ez nem szempont egy ekkora lépéshez :-)
Igen, szerintem nekünk ez a jó, vagy rossz? hogy elrugaszkodtunk a gyökereinktől, és innentől nincs maradás, előbb-utóbb újra előjön a mehetnék... Vagy csak nem találtuk még meg az igazit, ami a helyet illeti?
@Flögi, én is ugyanígy érzek, amikor a blogodat olvasom. Az e-mail címem: karoubalos@gmail.com
@Anita, bingó!!! Te is rajongó vagy? Imádom azt a filmet, mostanában fedeztem fel újra a youtube-on, és a gyerekeimmel együtt vagy ezerszer végignéztük, nem lehet megunni. Istenem, gyerekként is hányszor láttam!! Mintha csak tegnap lett volna...