Végre egy kis idő

Szinte hihetetlen, hogy úgy repülnek a hetek, hónapok (évek...), hogy semmire sincs időm, amire szeretném. Pedig valaha azt vallottam, hogy arra van ideje az embernek, amire időt szakít, de sajna be kell látnom, hogy néha túlbecsülöm a szervezőkészségemet. Vagyis már nem is, egy ideje beláttam, hogy elúsztam... de rendesen. Valamikor el sem tudtam képzelni az életemet az internet nélkül, az utóbbi időben viszont sokszor még bekapcsolni sincs időm a gépet, nemhogy leülni elé. És láss csodát, nem is hiányzik. Egyszer olvastam a facebook-on egy viccesnek szánt posztot, miszerint: 

- Facebookod van? Igen. 

- Google-od van? Igen.

- Messengered van? Igen.

- Életed van? Igen, de nem lépek be sűrűn...

Nos, igen... Nálam most pont fordított a helyzet. Olyan mozgalmas az életem, hogy a többibe nincs időm belépni. Sajna, ez nem mindig jó így, mert természetesen ebben a valós világban sem rólam van szó elsősorban, sőt! A saját igényeim szokás szerint háttérben maradnak, de nem panaszkodom, mert igyekszem még ebben a helyzetben is pozitívan szemlélni a dolgokat. Nem mindig sikerül, de próbálkozom. 

Tavaly nyár óta rettenetesen felgyorsultak az események. Egy éve ilyenkor még csak gondolkoztam a váláson... nehéz dilemma volt. Furcsa nyaram volt: hosszú évek óta először én magam is eszembe jutottam önmagamnak, és a saját lelkivilágomra is szakítottam időt. Utólag visszanézve nosztalgiával gondolok arra az időre, mert a stressz, a szívfájdalom és a rágódás mellett kiadtam magamból a fáradt gőzt is, és ez sokat segített, hogy végül megszabaduljak a kétségeimtől, és meghozzam a (ma már nyilvánvalóan) helyes döntést mindannyiunk számára. Aztán innentől hirtelen felgyorsult minden. Elkezdődött egy vég nélküli harc: a túlélésért, a megélhetésünkért, a gyerekeimért... Először is el kellett dönteni, hogyan tovább. Több száz (ezer?) önéletrajz elküldése után saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy Görögországban tényleg válság van, nem is akármilyen. A kisvárosban, ahol éltünk, esélyem sem volt munkát találni, nemhogy a szakmámban, de még akár utcaseprőként sem (nem mintha lebecsülnék bármilyen tisztességes munkát is, nem, szó sincs róla!). De később kiderült, hogy még a nagyvárosban sem egyszerűbb a helyzet. De ott legalább volt egy ismerős, aki kezdetnek felvett a kávézójába ideiglenesen - gondoltam én -, amíg nem találok valami jobban hozzám illőt. Hát nem találtam. Az elején nagyon elkeserített a helyzet, most viszont már örülhetek neki, hogy egyáltalán ez van. Ami nagyon fárasztó, az az éjszakázás. Paradox módon a görögök a válság ellenére még mindig eljárnak éjszaka szórakozni. Természetesen nagyon érezhető a változás, már nem költekeznek annyit, nem is járnak puccos helyekre, hogy otthagyják a fél fizetésüket egy este alatt, de azért a szomszédságukban található bárocskákba (és itt nem a magyar szóhasználatban értendő kétes éjszakai bárokat értem, inkább egy olyan baráti törzshelyként használt sörözőszerűségre gondoljatok, ahova akár barátokkal, akár párban is be lehet ülni egy kis csevejre) szívesen megisznak egy pohár italt az egész napi stressz után. Még így is egymás után zárnak be ezek a szórakozóhelyek Görögországban, mint ahogy minden más is. A bérek csökkennek, az árak, a megélhetési költségek pedig csak egyre nőnek... a megszorítócsomag hatásait mindenki érzi a saját bőrén, az emberek fásultak, elkeseredettek, reményvesztettek... Nem kell ecsetelnem, nincs is szándékomban, a görögországi hírekről mindenkinek van több-kevesebb fogalma, akit érdekel a téma. Nos, nem éppen a legjobb időszakot választottam az újrakezdésre, de mindegy. Csak oda szerettem volna kilyukadni, hogy egy idő után már örülhettem neki, hogy legalább ez a munkám akadt, mert a mostani bérekből, még ha sikerült is volna a szakmámban elhelyezkedni, még egyedül sem tudnék megélni, nemhogy három gyereket nevelni, egyedül. A volt férjemre meg nem sokat számíthatok... sem anyagilag, sem máshogy. Sajna ő még mindig azt hiszi, hogy azzal, hogy nem segít, nekem tesz rosszat, és nem érti, hogy a gyerekei húzzák a rövidebbet. De már nem is próbálom megmagyarázni neki, nem érdemes. Csak remélni tudom, hogy egyszer talál majd jobb belátásra tér. Mindenesetre érdekes, hogy egy válás mennyire megváltoztatja az embert. A legjóindulatúbb, legkedvesebb embert is szörnyeteggé teszi... ha sértve érzi az egóját. De hát mit lehet tenni, kimutatta a foga fehérjét, legalább rájöttem, kivel is éltem az életem ennyi éven keresztül, és megerősít az elhatározásomban, hogy jól döntöttem, amikor úgy éreztem, nem megy tovább.
Nehéz év van mögöttünk, de sok mindent tanultam belőle. Kiderült, ki az igazi barát, aki a bajban is mellettem van; sokan az első nehézségre hátat fordítottak, akiket azelőtt barátoknak hittem. Viszont voltak olyanok is, akik ismeretlenül, önzetlenül felkaroltak, amikor legkevésbé számítottam a segítségre, támogatásra, jó szóra. Ilyen az élet, az egyik kezével elvesz, de a másikkal mindig ad valamit, amivel tovább lehet indulni, folytatni a taposómalmot. Mert bármilyen nehézséget is gördít elénk a sors, folytatni kell, nem szabad feladni. Néha, amikor úgy érzem, nem bírom tovább, feladom, elég ránéznem a drága kis csemetéimre, és erőt merítek belőlük, mert tudom, csak rám számíthatnak. És nekik soha sem szabad megérezniük, hogy elgyengülök néha. De nincs is idő a sebeket nyalogatni, hiszen húzni kell az igát.
Most sajnos szomorú apropója van, hogy tudtam egy kis időt lopni magamnak. Már több posztot is írtam imádott nagyanyámról, az utolsó nagyszülőmről, aki még életben volt... Igen, sajna már csak múltidőben. Amitől régóta rettegtem, megtörtént. Így most soron kívül Magyarországra kellett utaznom, hogy végső útjára kísérjem. Ez a legkevesebb, amit megtehetek... És most döbbenek csak rá, hogy milyen jó is az, amikor az embernek semmire sincs ideje, még gondolkozni sem, mert amíg az ember a mindennapi megélhetésért küzd, addig a fájdalom is csak egy eldugott kis kamrában, titokban mardossa a szívet. Most viszont, hogy kezdem magam kifújni egy kicsit, lassanként elmúlik a zsibbadtság, és az emlékek elemi erővel törnek elő, hogy összetörjék a szívemet. De nem engedhetem meg most sem, mert erősnek kell magam mutatni ELŐTTÜK, értük. Arra sincs időm, hogy egy kicsit nyugodtan összeomolhassak. És ez nem tudom, jó-e vagy rossz. Majd az idő megmutatja....

(Túl)élünk

Már nem is mentegetőzöm, miért nem írtam ilyen régóta. Időm szinte nulla, de sokszor ihlet sem nagyon. Pedig annyi mindenről tudnék írni, szeretnék is, de aztán valahogy mégsem jön. Most éppen fontosabb dolgok foglalkoztatnak, mint a túlélés például. És nemcsak lelkileg értem. Sőt, lelkileg azt hiszem, egész jól vagyok, legalábbis ami a helyzetet illeti. De sok minden van, ami viszont nem hagy nyugodni. A válság, az anyagi helyzetünk, a létbizonytalanság, a gyerekek érdekei. Valós problémák, amiket napi szinten érzek a bőrömön. Most látom csak, hogy eddig mennyire burokban nevelkedtem. Akármilyen problémánk is volt a múltban, mintha csak egy vastag, törésbiztos üvegen keresztül láttam volna a világot. Most meg hirtelen belecsöppentem a közepébe. De nem baj, mert a mély vízben tanul meg úszni az ember. Nem egyszerű, néha úgy érzem, megfulladok, de nem lehet feladni, küzdeni kell. Magam miatt, és főleg MIATTUK. Nem panaszkodom, én választottam ezt az utat. Vagy nem volt más választásom? Már nem is tudom. Mindenesetre akármilyen nehéz is, nem bántam meg. 

Hol van az önmegvalósítás és az önzőség közötti határ? Gyakran elgondolkozom ezen a témán. Már a válás előtt is. Sőt, akkoriban még inkább. Mindenki azt mondta, jól gondoljam meg, a gyerekek érdekét nézzem, és legyek türelemmel. De vajon tényleg az a gyerekek érdeke, hogy egy olyan családban nőjenek fel, ahol állandó a feszültség, a kiabálás, a veszekedés? Legyek türelmes, és adjam fel önmagamat, az álmaimat, és viseljem el, hogy lelkileg folyton megaláznak, lekicsinyítenek? Tényleg ez lenne jó a gyerekeknek, ezt a példát vigyék tovább? Bocsásson meg a világ, de ez nekem nem megy hosszútávon. Azt hiszem, elég türelmet gyakoroltam. Ezért is megy nehezen a blogolás is mostanában. Mert az utóbbi csaknem 2 év alatt szinte csak a pozitív dolgokra koncentráltam, igyekeztem a jó dolgokat meglátni, amiből belátom, nem volt kevés, de most már megmondom őszintén, elég mélyen bedugtam a fejem a homokba, hogy elmeneküljek a problémák elől, még magamnak sem akartam bevallani, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik. Lehet-e valaki hosszútávon boldog úgy, hogy önmagát ámítja? Emlékszem még a 10 éves házassági évfordulónkról szóló írásomról , amikor ömlengtem róla, és el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha elváljunk. Na ahhoz képest pár hónap, és visszafordíthatatlanul megromlottak a dolgok. Vagy csak én adtam fel a harcot? Mert tulajdonképpen mi változott? Talán csak az én szemléletmódom. Igen, sokat segített és mindenben támogatott. Ez eddig rendben. Amiről akkoriban tudomást sem akartam venni, az az, hogy ezt rendszeresen és kíméletlenül a fejemhez is vágta. Kezdtem elhinni, hogy tulajdonképpen semmit sem érek, nélküle egy nagy nulla vagyok. És még lelkiismeretfurdalásomnak is kellett volna lennie, hogy egyáltalán valamit szeretnék kezdeni az életemmel. Mert például az, hogy 3 gyerek mellett elvégeztem egy főiskolát, az szerinte csak arra volt jó, hogy "addig sem kell semmit csinálnom", dülleszthetem a se....em a számítógép előtt egész nap. Ja, hogy a tanulásra fordított időt a saját pihenésemből, alvásomból csippentettem le? Az nem számít, ha egy hétvégén egy kicsit többet szerettem volna aludni, azt is megkaptam, hogy egész nap csak alszom... És sajnos ezt a gyerekek is hallották, látták, és ők is kezdtek rám "másként" nézni. Mint egy lusta, hasznavehetetlen lényre. Pedig ők tudhatják legjobban, hogy napközben csak velük foglalkoztam. Aztán jött az a "titokzatos" munka, amiről azóta sem írtam, mert először valamit fel szerettem volna mutatni belőle. Mondanom se kell, hogy nem lett belőle semmi. Az ő "támogatásának" köszönhetően. Igen, továbbra is segített a háztartásban, mivel én továbbra is éjszakáztam, hogy összehozzak egy honlapot, amiben a környékünket mutattam volna be, de ő ebből csak annyit látott, hogy már megint csak a gép előtt ülök... Hogy végigjártam a helyi nevezetességeket, fényképezni, szállodákkal, turisztikai központokkal, irodákkal felvenni a kapcsolatot, az neki úgy jött le, hogy egész nap csavargok.... Ja, és persze mindezt megint csak azért, hogy addig se kelljen dolgoznom.... Mert hogy mindezt a családunkért tettem volna, hogy legyen egy - akkori reményeim szerint - sikeres vállalkozásunk, és biztos megélhetésünk, azt hiába is magyaráztam neki. Amiből nem jön pénz azonnal, az nem munka - szerinte. Hogy egy vállalkozás felépítéséhez idő kell, nem akarta megérteni. Meg kellett volna döglenem napi 8-10 órában, 2 műszakban, hétvégéket, ünnepnapokat is feladva, minimálbérért, ja és persze mindezt úgy, hogy fogalmam sincs, hova tettük volna közben a gyerekeket, az igen, az lett volna a munka szerinte. Ha találok egyáltalán, mert ugye mondanom se kell, hogy ebben a krízishelyzetben valószínűleg amúgy sem találtam volna egykönnyen állást. Mint ahogy a későbbi ábra ezt be is bizonyította. Na mindegy, a lényeg az, hogy a hosszú évek sérelmei elemi erővel törtek elő. Mindkét oldalról elfogyott a türelem. Igen, biztos neki is igaza volt az ő szemszögéből nézve, hogy talán jobban elhanyagoltam a kelleténél, de én is csak emberből vagyok, nem tudom magam százfelé szabni. És amikor egész nap csak sérteget, meg mindent fikáz, amit csinálok, akkor valahol logikus, hogy nem az ő szórakoztatása az első gondolatom, mihelyt elcsendesedik a lakás, nem? De valljuk be, ő sem tett egy lépést sem az én irányomban, csak panaszkodott, hogy már megint nem vele foglalkozok. Ördögi kör. Mindketten sértve éreztük magunkat, és pár hónap alatt sikerült mindent lerombolni, amit évek hosszú munkájával próbáltunk felépíteni. Tapasztalatom szerint egy párkapcsolatban a legnagyobb probléma a megfelelő kommunikáció hiánya. Sosem voltunk ezen a téren a helyzet magaslatán, az elejétől fogva, de ugye milyen jó az a homok, amibe bele lehet dugni a fejünket? Pedig az elején is sokat szenvedtem ezektől a dolgoktól, de akkoriban bebeszéltem magamnak, hogy ugyan már, ez a legkevesebb. Annyi minden jó dolog van, amibe lehet kapaszkodni. És tényleg volt is. De amikor aztán előjönnek a komoly problémák, akkor látszik, hogy megfelelő kommunikáció hiányában a problémamegoldás sem lehetséges. Hogyan is lehetne, amikor képtelenek vagyunk megbeszélni a sérelmeket, a gondokat, és egyfolytában csak ugyanazokat a köröket futjuk, mindenki a saját igazát szajkózza, és nem hajlandó a másik nézőpontjához közelíteni? Ráadásul mindezt úgy, hogy a gyerekek is veszik az adást, és ha nem is értik pontosan, miről van szó, de érzik, hogy feszültség van a levegőben... Ilyenkor aztán előjönnek az évek óta felgyülemlett indulatok, sérelmek is, és hirtelen az egész helyzet elviselhetetlenné válik. 

Na mindegy, most már nem érdemes ezen rágódni, ami megtörtént, megtörtént, hosszú lelki út vezetett el odáig, hogy végülis erre a megoldásra jussak... Sokat gondolkoztam, vívódtam magammal, míg végülis elhatároztam magam... Lehetett volna talán még évekig a szőnyeg alá söpörni a dolgokat, de a felgyülemlett szemét egyszercsak átszelhetetlen heggyé változik, és megbotlik benne az ember, hiába figyel oda. Nincs jó megoldás. Ha legalább lenne mire visszaemlékezni, amit érdemes lenne visszahozni. De nincs, mert az elejétől kezdve tudtam, hogy nem ő az én emberem, mégis belementem. De ezzel a tudattal mégsem lehet leélni egy egész életet, hiába próbáltam. A gyerekekért? Önzően hangzik, de a gyerekek felnőnek, gyorsabban, mint gondolnánk, és utána mi marad? Mit kezdjek egy idegennel, akivel 11 év házasság után sem sikerült megismernünk, kölcsönösen tisztelnünk egymást? Különben is, tényleg jobb a gyerekeknek, ha mindkét szülővel, de egy állandó feszültséggel teli légkörben nőnek fel? 

Az elmúlt hónapok tapasztalatai nem ezt mutatják. Egyáltalán nem viselte meg őket annyira a válás, mint számítottam rá. Igen, talán hiányzik nekik az apjuk, de sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak azóta, hogy nyugodt körülmények között élnek. Még annak ellenére is, hogy rengeteg változás állt be az életükbe. Viszont látják rajtam, hogy én nyugodt, kiegyensúlyozott vagyok, és nekik ez a fontos. Még akkor is, ha a helyzetünk nem volt túl rózsás az elején, és bizony elég keményen meg kell(ett) harcolnom a megélhetésünkért, a túlélésünkért. Viszont igyekszem, hogy ebből ne lássanak rajtam semmit, és hogy a helyzet ellenére biztonságot sugalljak nekik. Talán nem is önzőség, hogy ehhez először nekem kell jóban lennem saját magammal, és megtalálnom a boldogságot. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!!!! 

Valóra vált álom?

Évek óta volt egy visszatérő álmom. Talán azóta, amióta elköltöztünk Thessalonikiből, imádott városomból. Álmomban egy házban jártam, ami nem mindig nézett ki ugyanúgy, álmomban mégis tudtam, hogy ez ismét ugyanaz a ház. Egy ismeretlen ház, ami az enyém... vagyis hogy ott fogok lakni. Bentről ismerős volt, tudtam, hogy  már jártam ott, mégis bennem volt a tudat, hogy még sok minden felfedeznivaló vár rám abban a házban. Még csak nem is mindig volt ház, valamikor lakás volt, kintről láttam a magas házakat körülötte, máskor meg kint voltam a kertes ház udvarán. Mégis, valahol tudat alatt tudtam, hogy megint ugyanarról a házról álmodtam, és azt is tudtam, hogy ez a ház (vagy lakás) valahol Thessalonikiben van. Nem értek az álmokhoz, nem is próbáltam megfejteni soha, mit jelent ez a visszatérő álom, de mintha csak éreztem volna, hogy egyszer meg fogom találni ezt a házat... 

Elköltöztünk... vissza, Thessalonikibe. Nehéz döntés volt, sokat töprengtem rajta, amíg végül meghoztam. Aztán utána már csak azon csodálkoztam, hogy mi tartott ennyi ideig. A legkézenfekvőbb megoldás volt. Féltem, hogy a gyerekek hogyan fognak év közben iskolát váltani, hogyan fognak megbírkózni ennyi változással, én hogyan fogom bírni... most csak azt sajnálom, hogy miért nem jutott ez előbb eszembe. Minden simán ment, zökkenőmentesen, a gyerekek a helyzethez képest kiegyensúlyozottak, boldogok, és én is újra önmagamra találtam. 

Amikor lakást kerestem, tudtam, hogy meg fogom találni álmaim házát. Igaz, máshogy képzeltem el, azt vártam, hogy majd belépek, és érezni fogom, hogy igen, ez az. Nem így történt, de első látásra szerelem volt. Aztán amikor másodjára jöttem ide, immár takarítani, egyszercsak rádöbbentem, hogy tényleg ez az. Ugyanaz a kert, a többszintes udvar... a ház belülről nem hasonlít, de a feeling, itt lenni, itt élni, igen, ez már az. Pontosan úgy, mint az álmaimban. És felfedeznivaló is vár még rám bőven, legalábbis ami a kipakolandó dobozokat illeti :P 

Amióta meghoztam a döntést, elmaradt a visszatérő álom, többé nem láttam. Most átélem az álmot. Álmaim házában, álmaim városában. És tudom, hogy minden rendben lesz! 

Önvallomás

Világéletemben őszinte ember voltam. Bevallom, ez többször okozott bajt, mint jót. A mai világban az őszinteségnek nincs helye, az jut előbbre, aki lop, csal, hazudik; aki a helyes utat választja, az elnyomják, átverik,  kihasználják. De ez van, ez vagyok, és nem tudok, nem is akarok megváltozni. Hiszem, hogy a végső elszámolásnál ez mégiscsak erénynek számít, nem bűnnek. 

A gond akkor kezdődik, amikor az ember elveszíti az őszinteségét saját magával szemben. Akarva vagy akaratlanul belekerülsz egy helyzetbe, amiről az elején tudod, érzed, hogy nem az, amit akartál, de az események elsodornak, és mire észreveszed, már nincs visszaút. Az elején még kapálózol, tiltakozol, keresed a kiutat, de aztán idővel beletörődsz, rájössz, hogy könnyebb maradni, mint menni. És kezdődik az önámítás. Hogy tulajdonképpen ez jó neked, minden szép és jó, és a végén bebeszéled magadnak, hogy mindig is ezt akartad. Nem is lenne ezzel gond, mert ha tényleg elhiszed, és így érzed, akkor nincs semmi baj. Csak néha ne szólalna meg az a belső hang, hogy tényleg ezt akartad, jó ez így neked, le tudod így élni az egész életedet? Meddig lehet elhallgattatni ezt a zavaró belső hangot? Meg különben is, egy idő után már nem csak te vagy, nem azt nézed, hogy NEKED mi a jó, hiszen a jelen helyzettel együtt felelős leszel másokért is, és az ő boldogságuk a fontos. Igenis, boldognak kell lenned, ha nem akarsz belerokkanni a gondolataidba. De mégis... az a VALAMI nem hagy nyugodni, akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítasz rá; mint a sötétben lopózó fenevad, hirtelen előugrik a semmiből, és belédmar, belédereszti a mérgét, amely aztán lassan, alattomosan végigcsorog az ereidben és átitatja egész lényedet. Küzdesz ellene, de meddig? A status quo fenntartása egyelőre még fontosabb, hiszen mindenkinek kényelmes, és nincs is értelme változtatni. Vagy mégis? Nem is hinnéd, hogy csak egy löket kell, és borul minden, pedig így van: az első enyhe szellő, vagy egy nagyobb sóhaj elég, hogy összedőljön a kártyavár. Tulajdonképpen csak egy ürügyre van szükség. Aztán amikor nem számítasz rá, el is jön ez az ürügy, hiszen várható volt. Senki sem, te magad sem érted, hogyan történhetett meg. De a környezeteddel ellentétben csak te tudod egyedül, hogy ami történt, az nem az OKA a kártyavár összedőlésének, épp ellenkezőleg. A kártyaváraknak az a sorsuk, hogy összedőljenek. Ez a logikus következménye annak, hogy nincsenek jól felépítve. Egy erős kővárat nem dönt össze egy enyhe szellő, de még a vad viharok sem rengetik meg. Aki kártyavárat épít, tisztában kell(ene) lennie a következményekkel. De amikor elveszíted az őszinteségedet önmagaddal szemben, elhiszed, hogy igenis lehet kártyavárra is egy egész életet tervezni. Nem hibáztathatsz senkit, csak önmagadat. Tudtad előre, hogy mi lesz, hogy ez nem az igazi, mégis felépítetted. Mert akkor éppen ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. De nem, megbánni nem érdemes, hiszen voltak jócskán szép élmények is a kártyavárban eltöltött évek alatt. Valamiért talán így kellett lennie. Mindig tanul valamit az ember. A kártyavár összedőlt, de az élet folytatódik, és talpra kell állni, újra felvenni az igát, és új utat törni magadnak. Ez is egy jó lecke, most kipróbálhatod, milyen erős vagy. Hogy egyedül is megcsinálod. Amikor tudod, hogy nem számíthatsz senkire, csak saját magadra. Izgalmas érzés, nem feltétlenül rossz, inkább jó. Mert lehet, hogy nehéz, de önbizalmat ad. Lehetőséged nyílik, hogy megismerkedj önmagaddal, új oldalát fedezd fel saját énednek, olyan erőket találj magadban, amikről még csak nem is álmodtál, hogy léteznek benned. Mert valljuk csak be, szép, szép a kényelem, amikor minden a lábad előtt hever, de  elkényelmesedik az ember rendesen, és megnyirbálódik az önbizalma. Úgy érzi, saját maga nem ér semmit, csak egy haszontalan báb az élet tengerén. Amikor aztán az évek óta elfojtott érzelmek, szenvedélyek, indulatok egy apró kis szikra hatására elemi erővel, vulkánszerűen a felszínre törnek, élvezed, hogy újra élsz, végre érzed, hogy vér folyik az ereidben, nem víz. Még ha fáj is, még ha elpusztít is mindent. A természet törvénye: vesszen a gyengéje! Ami erős, ami valódi, az fennmarad, de a gyenge, élettelen dolgokat, amiknek nincs mibe kapaszkodniuk, magával sodorja az ár. A vihar hamar elmúlik: nem azért jött, hogy maradjon; de jöttével bebizonyította, mennyire (vagy mennyire nem) volt erős az, amin átsodort. Ami talpon maradt, az a természet törvénye szerint valószínűleg érdemes volt az életre, a túlélésre. De amit elnyelt a pusztítás, azt már hiába is keresnénk utána. Ennyi volt, ennyit ért. Nem érdemes, nem szabad a romok fölött keseregni, talpra kell állni, leporolni magunkat, és folytatni az utat. De most már tudod, hogy a legnagyobb bűn, amit elkövethetsz, ha ámítod önmagadat. Megfogadod, hogy többet nem elégedsz meg a látszólag jó, a látszólag "elég" dolgokkal. Vagy mindent, vagy semmit akarsz. 

Persze idő kell az újrakezdéshez, egyelőre még csak a romeltakarítással vagy elfoglalva. De ez jó lehetőség arra, hogy újra megismerkedj magaddal, leltárt csinálj az életedről, kidobd a felesleges dolgokat a lelkedből, és megtanuld értékelni azt, ami valóban fontos. És mindezt csak őszintén lehet. 

Elveszett mennyország

Valaha ez volt az Édenkert... a virágok színpompásan illatoztak, madarak csicseregtek az olajfákon, a remény, a szerelem, a boldogság ígéretét hozva; az udvar gyereknevetéstől volt hangos; a saját készítésű hinta vidáman csikorgott, és nem bánta, hogy olajozásra szorulna. A faházikóban - amit az édesapa saját kezűleg készített, és a gyerekek csillogó szemmel alig bírták kivárni, hogy mikor készül el a remekmű -, komoly munkálatok folytak: az élethű játékkonyhában mindig fortyogott az étel a miniatűr kis edényekben, a kisasztal körül egész kis társaság gyűlt össze "kávézni", a lányok a játék vasalódeszkán készültek fel a nők sorsára; az etetőszékben a babákat lakatták jól... A kert végében levő kiskert, amely mérgező permetet és műtrágyát sosem látott, egy egész falut jóllakathatott volna mindenféle földi jóval: az óriási paradicsomok, paprikák, a kígyóuborka, a sütőtök, borsó, zöldbab, padlizsán, az illatozó fűszernövények és egyéb zöldségek az egészséges táplálkozást támogató család számára kész felüdülés volt a boltokban kapható "mű"ételek után. A zöldellő pázsit mindig gondosan le volt nyírva, a frissen vágott fű illata még napokig érezhető volt a környéken, és tökéletes focipályát biztosított a faluból idegyűlt gyerekeknek. 

Aztán egyszercsak fekete felhők gyűltek össze az Édenkert fölött, vészjóslóan elsötétítve az eget. És miközben körülötte továbbra is szikrázóan sütött a nap, a tavasz illata töltötte be a környéket, majd a nyári kánikula melegítette a szíveket, a Paradicsomban tombolt a vihar. Próbált ellenállni a sötét erőknek, minden erejét beleadta, hogy megőrizze ártatlan szépségét, de végül a pusztítás erősebb volt és térdre kényszerítette. Mire lenyugodott a vihar, már csak romokat hagyott maga után, amik ugyancsak nehezen emlékeztetnek a régi képre, és semmi nem lesz már ugyanolyan, mint előtte. A kár visszafordíthatatlan; a mennyország pokollá vált. A fű térdig ér, a virágokat benőtte a gaz; a konyhakert kincsei elszáradtak, tönkrementek; a hinta árván várja, hogy újra megcsikorgassa valaki; a faházban levő játszóház bútorait belepte a por és a pókháló, a homokozóban árván várják a játékok, hogy újra ízletes homoktortákat vagy óriási várakat készítsenek velük; és a pingpongasztalon se koppan már a kis kaucsuklabda. Csend van, síri csend. Hiába süt hétágra a nap, a csípős őszi szél megfagyasztotta a szíveket, és hosszú téli álmot ígér... 

A csonka család pedig új útra indul...

Gáz van a gázzal

Eltűntem... nagyon sok minden történt az elmúlt hónapokban, amikről képtelen voltam beszélni, vagy ha barátokkal, ismerősökkel beszéltem is róla, de ide a blogba leírni, mondatokba foglalni mégsem voltam képes. Még most sem vagyok benne biztos, hogy meg tudom tenni, de most már lassan talán elmúlik az a zsibbadtság a lelkemről, ami az utóbbi időben béklyóba kötött. Majd szépen lassan elmesélek mindent, ígérem, de most inkább a közepébe vágok. Bocsássátok meg nekem, hogy nem épp a legszemélyesebb dolgokkal kezdem, de ezt el kell mesélnem.

Átszereltettük az autónkat gázüzeműre. Vagyis vegyes, mert továbbra is fogyaszt benzint is, ha úgy tartja kedvünk, meg néha át is kell állítani, mert állítólag kizárólag gázzal tönkremehet. Tartottam a dologtól, féltem, hogy majd gond lesz, tönkremegy, felrobban, és még ezerféle forgatókönyv játszódott le a fejemben, de aztán mégis beadtam a derekamat. A benzin ára Görögországban a csillagos ég felé konvergál, a családi autónk pedig túlságosan is jó étvággyal van megáldva, így két lehetőség volt: vagy lecseréljük kisebbre, vagy megpróbáljuk a gázos megoldást. Nyár elején különösen aktuális lett a téma, mivel a mindennapos tengerhez járás, a kirándulások mellett a munkámmal kapcsolatos lótifuti (tudom, még ezzel is tartozom, meglesz) is nyomós okot adott arra, hogy elgondolkozzunk a dolgon. Az otthonülés nem lehet opció!
Persze a rendszer beépítése sem olcsó mulatság, de úgy számoltuk, hogy a beruházás hamar behozza az árát. Ha csak belegondolok, hogy a benzinből kb. 70 euró kell, hogy teletankoljuk, gázból ugyanez 30 euróból kijön. Egyáltalán nem mindegy! És akkor még nem beszéltünk a környezetvédelmi szempontokról, ami szintén nem elhanyagolható a szememben.
Nos, kb. 2 hónapja meg is történt a "beavatkozás", és csak a legjobbakat tudom mesélni róla!!! Az autó ugyanúgy szuperál, mint eddig, talán még mintha egy kicsit halkabb is lenne, bár lehet, csak én beszélem bele, nem tudom. Néha úgy érzem, mintha nem bírná annyira az iramot, bár ezt is csak esetenként tapasztalom, szóval nem tenném a kezemet a tűzbe, hogy ez így van. Az tény, hogy 140-150 km/óra sebességnél többel nem ajánlott menni vele a gyártó szerint, de ez nem igazán okoz gondot nekem, amúgy sem áll szándékomban ennél gyorsabban hajtani, főleg, ha a gyerekek is benn ülnek. Az egyetlen gond a tankolással van. Itt Görögországban még elég nehéz olyan benzinkutat találni, ahol autógázt is lehet tankolni. Itt a mi városunkban szerencsések vagyunk, 2 helyen is van, de a múltkor jól megjártuk, amikor egy barátnőmmel kirándulni indultunk. Kavala környékére mentünk egy tengerpartra, és a visszaúton jöttem rá, hogy tankolni is kéne. Még új volt a rendszer, és nem tapasztaltam ki, hogy meddig elég a gáz, a kijelzőn meg nem igazán egyértelmű a töltési szint állása. Mutatja ugyan, hogy mikor van tele/háromnegyedig/félig/negyedig a tank, de aztán amikor hirtelen villogni kezd a piros lámpa, hogy kifogyott, akkor már késő... azt hiszem. Nincs persze nagy gond, ha van benzin is az autóban, mert automatikusan átvált benzinüzeműre... csakhogy benzinünk se sok volt akkor éppen. Hosszas kutatás után aztán kiderült, hogy a legközelebbi benzinkút, ahol gáz is van, legalább 30 km-re volt onnan.... Ráadásul pont az ellenkező irányban, mint amerre hazafelé kellett volna menni. Elég gáz... Szóval először benzint kellett tankolnunk, hogy egyáltalán eljussunk odáig, és onnan még vissza újabb felesleges köröket futni. Na mindegy, ez volt a tanulópénz, végül szerencsésen megtaláltuk az ominózus helyet, és haza tudtunk menni.
Aztán a múlt héten úgy alakult, hogy autóval mentem haza Magyarországra (majd ennek is szentelek külön bejegyzést). Izgultam is, hogy mi lesz a tankolással, hogyan fogok időben gázhoz jutni, de megnyugtattak, hogy Szerbiában, Macedóniában szinte mindenhol lehet tankolni. Biztos, ami biztos, a neten is utánanéztem, és tényleg úgy nézett ki, nem lesz gond. El is indultam szépen, és még a Thessaloniki előtt található utolsó görög benzinkutat is elsőre megtaláltam, ahol teletölthettem a gáztartályt. Benzint csak annyit tettem bele, amennyi elég lehet, ha éppen kifogyna a gáz, mivel az itt a legdrágább az összes érinteni kívánt ország közül. Aztán elindultunk. Úgy számoltam, Macedóniát simán átszeljük ezzel a munícióval, majd csak Szerbiában tankolok. Nem számoltam viszont a plusz kilométerekkel, amiket akkor tettünk, amikor rossz úton próbáltunk kijutni a benzinkútra vezető elvezető úton. Így alighogy átléptük a szerb határt, elkezdett villogni a gáztartály kijelzője, hogy vége a játszmának. Igen ám, csakhogy a határtól még csaknem 100 kilométer az autópálya, és közben még sima benzinkút is csak elvétve akad, nemhogy gázos! Bevallom, rettegtem a gondolatra, hogy mi lesz, ha nem találunk időben valamit, sőt a végén már a benzintöltés is ideális megoldásnak tűnt volna. De minden jó, ha jó a vége, végül sikerült teletölteni mind a benzin-, mind a gáztartályt. Innentől viszont már óvatosabb voltam, inkább előbb álltam meg, mint később, és akármennyire is volt a tartály, inkább mindig telerakattam, biztos, ami biztos. Persze, ahogy ez lenni szokott, mihelyt elmúlt a "veszély", szinte minden kútnál, ami mellett elhaladtunk, ott virított az AUTOGAS vagy az LPG felirat. A következő sokk aztán Magyarországon ért. Már jócskán beesteledett, amikor átléptük a magyar határt, és minél előbb haza akartam érni, így megint csak addig húztam-halasztottam a töltőállomásnál való megállást, míg végül felvillant a kis piros lámpás. Felbátorodva a szerbiai tapasztalatokon, megálltam az első útbaeső benzinkútnál, de hiába kerestem a jellegzetes gáztöltő kutat. Kérdésemre a kiszolgáló hölgy közölte, hogy az autópályán ne is keressem (Szeged-Budapest között valahol), de az útról letérve épp most hagytam el a legközelebbit... :( A következő meg nem tudja, hol van...  Na itt kezdtem el aggódni, mert azért az mégsem járja, hogy a nagy éjszakában minden kijáratnál letérjek az autópályáról, autógáz után kutatva. Apukámmal léptem telefonos kapcsolatba, hogy a neten nézzen utána, hol járhatnék sikerrel, de ott se talált túl megnyugtató infókat. Aztán hirtelen felindulásból megálltam a legközelebbi kútnál, és szerencsével jártam. Ha gázt nem is, de legalább naprakész információkat kaptam, hogy az M1-re térve ennél és ennél a kútnál biztosan van. Hát addig már csak kibírom, gondoltam. Hogy biztos legyek, hogy nem fogom elveszíteni, mindjárt az első töltőállomásnál meg is álltam, ahogy az M1-re értem, és nagy megkönnyebbülésemre megtudtam, hogy mindjárt a következő kút lesz az. Nagy volt az öröm, egyszerre le is informálódtam, hogy még hol lehet majd tankolni, és legfőképp, hogy Szombathelyen van-e.... Igen, van. Hurrá, akkor nagy baj már nem lehet! És az árak is egész tűrhetőek. Amíg Görögországban egészen pontosan 32 euróból tankolom tele a teljesen üres gáztartályt, addig mind Szerbiában, mind Magyarországon kb. 25 euróból sikerült. Nem is rossz!
Visszafelé Horvátországnak jöttem. Most már felkészültebben indultam neki az útnak, megnéztem pontosan, melyik kutaknál lehet gázt kapni, de nagy örömömre fel voltak tüntetve, hogy melyik társaságoknál van biztosan autógáz is, így semmi gond nem volt. Igaz, most is úgy voltam vele, hogy inkább biztos, ami biztos, minden 300 km megtétele után már megálltam a legközelebbi "gázos" kútnál, hogy ne utolsó pillanatban kelljen keresni. Így alakult, hogy végül Macedóniában is megálltam tankolni. Nos, itt egy kicsit ijesztőbb volt a helyzet, mert le kellett jönnöm a pályáról, hogy tankoljak. De végül mégsem volt olyan tragikus a helyzet, mint elsőre látszott, könnyen visszataláltam az útra.
Nos, erről a különös utazásról majd lesz még  mit mesélnem, fogok is, mint még annyi minden másról is, most elöljáróban ennyit. Jó ez a gázüzemű autózás, tényleg gazdaságos lenne, csak egyelőre az infrastruktúra nem egészen megfelelő még hozzá, legalábbis egyes helyeken. Ami ugyebár a másik hátulütője a dolognak, hogy csak városon kívül engedélyezik a gáztöltő kutak létesítését, tehát aki benn a városban akarja csak használni az autót, az kénytelen minden alkalommal kimenni tankolni. Nekünk nem gond, mert pont útbaesik a falunktól a városba vezető főúton, úgyhogy szerencsénk van. A másik gond viszont, hogy a gázos kutakon nincs önkiszolgálás, meg automata töltés, szintén érthető okokból. Ez viszont nem előnyös, ha a benzinkút bezár éjjel, vagy ünnepnapon (a hozzánk közel eső kút ilyen...). De ez csak az elején volt furcsa, meg lehet tanulni ezzel élni :))) Főleg, ha az ember belegondol, mennyit megspórolunk ezzel az egésszel.
Nem is nagyon kívánom, hogy felfejlődjön ez a biznisz (pedig tudom, hogy fel fog), mert a piac törvénye szerint akkor majd az autógáz ára is fel fog menni. Szóval addig jó ez nekünk, amíg gyerekcipőben jár.... utána majd áttérünk az elektromos autóra :)))

Élj ma

Pablo Neruda ( Chile, 1904-1973)

„Lassan haldoklik az aki nem utazik,

Az aki nem olvas,

Az aki nem hallgat zenét,

Az aki nem talál magában örömet.

Lassan haldoklik az aki a saját szerelmét tönkreteszi,

Az aki nem fogad el segítséget.

Lassan haldoklik az aki a szokások rabjává válik,

És minden nap ugyanazokat a korlátokat állítja fel magának,

Az aki nem változtatja a rutint,

Az aki nem mer felöltözni új színbe,

És aki nem beszél azokkal akiket nem ismer.

Lassan haldoklik az aki menekül a szenvedélyektől

És az érzelmektől amelyektől csillognak a szemek és a szívek.

Lassan haldoklik az aki nem változtatja az életét

Ha nincs megelégedve a munkájával és szerelmével,

Az aki nem akar lemondani a biztonságról bizonytalanságért,

Aki nem megy az álmai után,

Az aki magának nem engedi meg, hogy legalább

Egyszer életében elmeneküljön a megfontolt tanácsoktól...

Ne haldokolj!

Vállald a rizikót ma!

Tedd meg ma!

Élj ma!”

Boldog szülinapot Stefanos!

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,

ha én azt kimondom,

egyszerre elmúlik

minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,

ha mártás savanyú,

csak egy szót kiáltok,

csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull

kávéba, mártásba,

csak egy szóba került,

csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,

rosszból csuda jó lesz,

sírásból mosolygás,

olyan csuda-szó ez.

„Anyu, anyu! Anyu!”

hangzik este-reggel,

jaj de sok baj is van

ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!"

most is kiabálom,

most semmi baj nincsen,

mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,

Anyu, fényes csillag,

látni, ahogy jössz, jössz,

mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,

angyal szelídséged,

odabújni hozzád,

megölelni téged.

Boldog születésnapot Törpi

Virágvasárnap (Κυριακή Των Βαΐων)

Virágvasárnap, Krisztus diadalmas jeruzsálemi bevonulása emlékére, a görögök az összes templomot pálmaágakkal, vagy egyéb „győztes” növények ágaival díszítik, úgymint babér-, fűzfa-, mirtusz- és olajbogyóág. Ezeket az ágakat (vaia)  a mise után kiosztják a híveknek.  

A görög egyház már a 9. századtól kialakította ezt a szokást, mint ahogy arról János apostol is említést tesz.  

A korai keresztény években Jeruzsálemben a püspök jött a városba "szamárháton," felelevenítve a krisztusi eseményt, míg a bizánci időkben a „császár útja” lett belőle, a palotától  a Nagytemplomig. Ezen az úton a császár ágakat és keresztet osztott a népnek, a patriárka pedig keresztet illetve gyertyát. 

A hívők aztán ezekkel az ágakkal díszítették a házaik és a szentély falát. Manapság is a templomokat pálma- vagy babérlevéllel díszítik.

Az ágakkal való „verés” hagyománya "βαγιοχτυπήματα"

A régebbi  időkben a szent ágakat a friss házaspároknak, vagy csak az újdonsült asszonynak adták, hogy szerencsés legyen a házasságuk. Úgy tartották, hogy ezek a termékenységet jelképező növények átadják ugyanezt az erőt a nőknek is, ezért egymást ütögették ezekkel az ágakkal.  Az „ágakkal verés” szokását lassanként átvették a többi nők és a gyermekek is leutánozták,  és ahogy ütögették egymást, közben azt kívánták egymásnak: 

"Jövőre is ugyanígy, hogy ne fájjon semmid”.

A termékeny erőkön kívül még különös gyógyító és védő erőket is tulajdonítottak ezeknek az ágaknak, ezért a mise után mindent meg kellett „szentelni” velük: a fákat, kerteket, a szőlőket, a kunyhókat, állatokat, szélmalmokat, hajókat. Egy-egy gallyat akasztottak a gyümölcstermő fákra is, hogy sok termést hozzanak és ne legyenek férgesek. 

Úgy tartották, hogy minden rossz eltűnt az otthonokból, mihelyt bevitték a szent ágakat.  Ezekkel  "füstölték" meg az asszonyok a gyermekeiket is a rontás,  "szemmelverés" ellen.

Az ágakkal való körmenet, amelyet ma is tartanak az egyházakban, arra az  ősi szokásra emlékeztet, amikor a tavaszt  üdvözölve gyerekek vittek körbe feldíszített ágakat az ókorban.  

Bár még tart a böjti időszak, a virágvasárnap ünnepén az egyház megengedi a hal fogyasztását, ezért ezen a napon hagyományosan halételeket fogyasztanak a görög családok. 

És hogy számunkra miért olyan fontos ez a mai nap? 3 éve, ezen a napon, virágvasárnap született a kis fényes csillagunk, Fotini. Igaz, a naptár szerint nem ma ünnepli a születésnapját, hanem majd csak szerdán, de akkor ez a nap éppen virágvasárnapra esett, és még részt tudtunk venni a körmeneten. Ezért akárhogy is, egy kicsit elfog a nosztalgia... 

"Hangosan" gondolkozom...

Az élet furcsa rendező. Ha túl nagy a csend és nyugalom, kell egy kis löket, hogy felkorbácsolja a habokat... mint a derült égből a villámcsapás. A nagy elvek amúgy is csak arra valók, hogy megdöntsék őket, és a keservek árán szerzett bölcs(nek hitt) élettapasztalatok is átértékelésre kerülnek egy váratlan esemény után. Ami persze nem feltétlenül rossz, de mégis, amikor az ember kizökken a megszokott kis életritmusából, akkor hajlamos rá, hogy megrémüljön, kétségbe essen: hogyan tovább? Persze vannak, akiknek meg kimondottan jót tesz a változás, a monotonitás megtörése. Legtöbbünk azonban olyan görcsösen tud ragaszkodni a megszokásokhoz, még ha nem is mindig olyan jó az... de ha már egyszer annyit küzdöttünk érte, hogy elfogadjuk, megszeressük a status quo-t, akkor mire jó a felfordulás? Emberi természet... sose jó az, ami van, ha van valami, az a baj, ha nincs, akkor az se jó :))

Különben is, mi is a boldogság? Csak néhány pillanat, amelyekre jó visszaemlékezni a hétköznapok szürkeségében. Mert nincs egyfolytában tartó, folyamatos boldogság, ilyen csak a mesében van. Ehelyett viszont van elfogadás, beletörődés, megnyugvás... vagy csak önámítás? Mikor hogyan nézzük. Amíg úgy érezzük, hogy kielégít ez a helyzet, addig talán minden rendben is van. De mi van, ha egyszer csak eljön az az érzés, hogy ez mégsem elég? És mi az, hogy elég? Ha meg már úgy érezzük, elég, az megintcsak nem egyenlő a belenyugvással? Különben is, mennyire van jogunk a saját boldogságunkra koncentrálni? Szabad-e, kell-e a saját érzelmeinket a másoké elé állítani, a mi boldogságunkkal mások boldogtalanságát okozni? Jogunk van hozzá? Hogyan lehetne felhőtlen az a boldogság, amit mások fájdalmára építünk? DE! Ha mi boldogtalanok vagyunk, hogyan tehetjük a környezetünket boldoggá? Meg különben is, a másik gondolna az én boldogságomra, ha fordított helyzetben neki kellene dönteni? Persze ez nem lehet kifogás... Mindenkinek magának kell elszámolnia a saját lelkiismeretével, és azzal, hogy meddig tud, meddig hajlandó elmenni a saját és a környezete boldogsága érdekében... Vagy mennyire képes megalkudni. Vagy elfogadni???? 

Az élet viszont megy tovább, repül az idő, nem vár senkire. A holnap egykettőre tegnappá válik, és utólag már nem érdemes azon filózni, hogy mit kellett volna máshogy csinálni. Az előttünk álló döntésekért azonban felelősek vagyunk, akkor és ott kell dönteni, majd vállalni a döntés következményeit. Ha megtettem, azért, mert bármi lesz is belőle a végén, de legalább megpróbáltam. Ha meg nem, akkor ezt is én választottam, fogadjam el, és kész, passz. Utólagos reklamációnak helye nincs! 

Egy kicsit olyan az egész élet, mint a mérleg két oldala. Össze kell vetni mindent, mit, miért, mennyit, aztán amerre a mérleg nyelve billen, azt választani. Persze nem ennyire egyszerű ez. Néha az ember jobb, ha a megérzéseire hallgat. Néha meg nem. Az élet azonban folytatódik, akárhogyan is döntünk. És a döntés után el kell fogadni a helyzetet, alkalmazkodni, megszokni, belerázódni, elfogadni... megalkudni??? Mert, mint mondtam, a boldogság nem tart örökké, csak néhány pillanatból áll. Viszont vannak olyan pillanatok, amelyek többet érnek, mint egy egész élet. Hiszen ezekből lehet erőt meríteni a folytatáshoz, a szürke hétköznapokhoz.   Megéri? Nem? Tényleg számít? Az egyébként is csak utólag fog kiderülni, amikor visszatekintünk, hogy elmondhatjuk-e: tényleg éltem! Nem csak leéltem az életemet, de átéltem, éreztem, van mire emlékeznem!

Aggodalomra semmi ok, kösz, jól vagyok, csak hangosan gondolkodom. Fogjuk a tavaszi fáradtságra! 

Az első ovis szereplés

Holnap nemzeti ünnep lesz Görögországban, és ennek kapcsán ma csodálkoztam rá először, hogy már több, mint egy éve írom ezt a blogot. Tavaly ilyenkor már leírtam, hogy mit és hogyan ünneplünk ezen a napon, ezért most megkímélek mindenkit - magamat is beleértve :P -, hogy még egyszer elmeséljem, akit érdekel, megnézheti ITT (katt). Ma délelőtt az iskolákban és az óvodában is ünnepi megemlékezést tartottak. Az iskolában szerencsére be van osztva, hogy az október 28-i ünnepségen a harmadikosok és negyedikesek szerepelnek, karácsonykor az első és a második osztály, és a márciusi ünnepség az ötödikes és hatodikos diákoké, így ma egyik iskolásomnak sem volt fellépése. Azért szerencse, mert az oviban ugyanakkor tartották az ünnepélyt, és bizony nehéz dilemma lett volna eldönteni, hogy melyik gyerekemet nézzem meg :-( Ugyanis Törpinek ma volt az első ovis szereplése! Nem nagy ügy, mondhatnánk, egy kis négysoros versikét kellett elszavalnia, de persze egy elfogult anya számára ez felér egy Oscar-díjas alakítással :-)) És tényleg, a csöppség, alig egy hónapnyi ovis lét után a nagycsoportosokat is megszégyenítő bátorsággal állt ki a színpadra, és abszolút hidegvérrel, az izgalom legkisebb jele nélkül elszavalta, hogy ő egy büszke görög kislány (...), aki boldog, mert ma ünnepel a hazája... Kapott is nagy tapsot érte!!! Az óvónéni a videó végén mondta is, hogy született színésznő a drága :-)) 

Egyébként ha már témánál vagyunk, már napok óta el akartam mesélni Fotini ovis beszoktatásának történetét is. Nos, az elképzeléseimnél is sokkal jobban vette az akadályokat, bár az első 2 hétben egy kicsit meginogtam az elhatározásomban. Volt sírás, nem evés, itthoni hisztik, de aztán egyik napról a másikra mintha csak elvágták volna mindezt, és azóta már boldogan készülődik minden reggel, futva megy a kaputól befelé, vissza se néz. És még az evéssel sincs gond, mindig mindent megeszik az utolsó morzsáig... Szinte hihetetlennek tűnik, biztosan az én kicsilányomról van szó? :-)) Mondtam is az óvónéniknek, hogy a vacsoráztatást is bevállalhatnák, mert itthon viszont továbbra sem jóevő... (nem és nem, önző vagyok és nem vagyok hajlandó még csak elgondolkozni sem rajta, hogy esetleg lehet, hogy az oviban jobban főznek? :-D ) 

Az óvónénik imádják, minden nap áradoznak róla, hogy mennyire okos, a koránál sokkal többet tud (nem hiába, egész nap a nagytesóit utánozza...), kedves, aranyos. Na azt már nem reklámozom, hogy ahhoz képest itthon meg milyen kezelhetetlen tud lenni néha. Végetér már valaha ez a dackorszak??? Viszont ugye nem is olyan régen írtam ezzel kapcsolatban, hogy ez az egész ovi dolog annyiból is jó lenne, hogy Fotini végre egy kicsit a kortársai között lehet. Most mondjam, hogy kikkel játszik? Naná, hogy a nagyokkal! És ők is teljesen egyenrangú társként kezelik... A kicsikkel meg szóba sem áll. Na ennyit erről :-D 

Na de a sok szó helyett jöjjön a szereplésről készült videó. Óvónéni egy kicsit belerondított, mert nem volt ám mindegy, hogy hol áll a 2x3 méteres színpadon szegény gyerek, arrébb kellett rángatni 10 centivel... Na de szerencsére a kis sztárt nem lehetett kizökkenteni a szerepéből. 

Impulzusok

Szépen indult a reggel, már korán látszott, hogy meleg lesz, sütött a nap, egy levél se rezzent. Jókedvvel tölti el az embert, a sok hideg, szeles nap után újra itt a tavasz. Még a sok gond, probléma is távolinak tűnik. A szokásos iskola-óvoda-kör után a városban akadt dolgom. Sajnos nem úgy alakultak az ügyeim, ahogy szerettem volna, a napsütéses, szép délelőttömbe csúnya fekete felhők rondítottak bele - a lelkemben legalábbis. Hogyan tud egyik pillanatról a másikra minden olyan reménytelennek látszani? Megvan azonban a recept: kedvenc zenék teljes hangerőn, egy kis magambaszállás, és rövid bánkódás után jön a megoldás, az elhatározás. Pár pillanat, nagy levegő és sikerül új oldalra lapozni. Ha már az elszántság megvan, a többi is menni fog majd. Talán még előjön majd párszor, biztos még bántani is fog, de már túlléptem. Ennyi kezdetnek elég.

Aztán egy baráti telefon feltette az i-re a pontot, a napocska máris hétágra sütött újra a szívemben. Hosszú napok hidege miatti autózás után végre először gyalog elsétálni az iskoláig, majd az oviig, meg maga a megváltás! Virágba borult, illatozó fák, napsütés, madárcsicsergés... szerelem!!! Magába az életbe!

Az oviból kilépve a téren önjelölt gitárművész játszott örök rockklasszikusokat: Dust in the wind,  Nothing else matters

Kell ennél több a sebzett léleknek a gyógyuláshoz?

Csak annyi, hogy nyitott szívvel, lélekkel járjunk a világban, és engedjük be a gyógyító sugarakat. Hiszen mindenhol ott vannak, csak észre kell venni őket.

Harc és vágy

Imádom!!!



Nézz szét, ez egy idegen táj,
csak nézz szét, ide sose jön nyár...
Nincs más, csak a letarolt föld:
csupa vér és sár, hogy gyűlöld...

Nézz szét, ez a szomorú múlt-,
ott jársz, hol a szerelem dúlt.
Nincs más, csak a kirabolt szív:
sose múló rémálom hív...
ébredj fel!

Ez egy bánatból ácsolt híd-,
égesd fel!

Lépj a múlton túl!- vigyen a szél!
Amíg benned új tűz gyúl
Csak ez a cél

Örök út, örök harc és vágy vár rád

Ha félsz megölöd a repülést
Ha félsz vonzod a zuhanást
Ha élsz keresed a merülést,
ezer új élményt, új vallást

Ha félsz feleded a nevetést
Ha félsz feladod az utazást
Ha élsz akarod a bevetést
Csak a vágytól várj új hajtást
Éledj fel!
Csak a bátorság nyújt áldást
Tévedj el..

Lépj a múlton túl!- vigyen a szél!
Amíg benned új tűz gyúl
Csak ez a cél
Örök út, örök harc és vágy vár rád.

Ne várj tovább
Csak lépj tovább
Lépj tovább..

Nem a múlt, csak az új próbák, lépj tovább!
Örök út, örök harc és vágy vár!

Van, ami óv és véd, de nem elég
Ami félig szép nem elég
Még, még még
Lehet szép, lehet másképp

Még még még, (ha) nem elég
Ami jó volt rég ma nem elég
Még még még
Jöhet fény jöhet árnyék

Harc és Vágy
Éld és játszd..
Járd csak járd..
Örök út, örök harc és vágy vár rád

A vallás és én

Már 2 hét eltelt a húsvét előtti Nagyböjt idejéből. A görögök számára ez az időszak különös jelentőségű, a megtisztulás, az önmegtartóztatás ideje. Idén mi is elhatároztuk, hogy böjtölünk, amíg bírjuk. Igaz, ez nálunk csak annyit tesz, hogy nem eszünk húst. Az igazán elszántak ennél sokkal szigorúbb böjtöt tartanak, tejtermékek, tojás, sőt gyakran még olaj nélkül készült ételekkel, de ez nekünk már túl sok lenne. Nekem amúgy is oda kell figyelnem a szénhidrátokra a cukor miatt, akkor meg sok választás már nem lenne, ha mindezt meg kellene vonnom magamtól. Mi amúgy sem annyira vallási okokból akarjuk akarjuk a böjtöt végigcsinálni, inkább a méregtelenítés miatt. De persze egy kis önmegtartóztatási gyakorlat nekünk sem árt. 

Görögország hivatalos vallása a görögkeleti ortodox keresztény vallás, a lakosság több, mint 80%-a van eszerint megkeresztelve. És ez nem csak egy formaság, hanem meglepően sokan vannak, akik valóban aktívan gyakorolják is egyházuk tanait. Már egész kicsi kortól kezdve viszik a gyerekeket templomba, áldoztatni, így már a kisgyerekekek életének is szerves részévé válik a vallás. Persze az egyház is sokat tesz azért, hogy magához vonzza, és meg is tartsa a hívőket: rugalmasan változik a kor szelleméhez illően, igyekszik a fiatalokat is megközelíteni, lazítva a merev szokásokon, külsőségeken; hiszen nem abban rejlik az ember hite, hogy milyen viseletben, milyen ceremóniákat elkövetve jelenik meg valaki a templomban, hanem az a lényeg, hogy tényleg teljes szívéből átérezze azt a meghittséget, amit egy szentmise végighallgatása nyújthat. Ezért manapság már senki sem akad fenn azon sem, ha a fiatalabb nemzedék farmernadrágban, vagy neadjisten rövid szoknyában jelenik meg az istentiszteleten, az a fontos, hogy megjelenjen. Az is teljesen elfogadott, sőt egészen praktikus szokás, hogy a kicsi gyerekekkel, akiket áldozni hoznak, csak a mise félidőjében, az áldozási rész előtt nem sokkal jelennek meg a szülők vagy keresztszülők. Senkinek sem lenne jó, ha már a szertartás elejétől fogva ott hangoskodnának, nyűgösködnének a kicsik, hiszen úgysem tudnának még csendben végigülni egy órát. 

Eleinte természetesen furcsának, egy kicsit ijesztőnek tartottam a görög templomi szokásokat. Különösen az ikoncsókolgatást figyeltem elég nagy fenntartással, de persze az a tény sem nyugtatott meg túlzottan, hogy ugyanazon kanálból áldoztatják végig az összes híveket - az áldozás itt ugyanis egy kanálka miseborból, majd egy falat kenyérből áll. A hívők úgy tartják, hogy a szentelt bornak szinte varázsereje van, és ettől nem lehet betegségeket elkapni, még ha egymás után is isznak belőle. Az tény, hogy még senkiről nem hallottam, aki azt állította volna, hogy a templomban szedett össze valamit... Viszont arra is odafigyelnek, hogy először a kicsikkel kezdik az áldoztatást, a gyerekek elsőbbséget élveznek, és csak ezután következnek a felnőttek. Ez valamennyire megnyugtató azért. 

Nincs jogom véleményt nyilvánítani, mások vallása is szent dolog számomra, amit mindenkinek tiszteletben kellene tartania. Amikor először mentem egy itteni templomba, sok dolgot furcsának találtam, ami persze érthető, hiszen minden, ami más, furcsa lehet a külső szemlélő számára. Sosem felejtem el azonban a felismerést, amikor rájöttem, hogy az orthodox szertartás tulajdonképpen nem is sokban különbözik a katolikustól. Ugyanaz a felépítése, a mise menete, csak mások a szokások hozzá. Orgonaszó helyett kántálnak, a keresztet jobbról balra vetik, és szobrok helyett ikonjaik vannak. Na jó, azért ennél sokkal többről van szó, nem csak ennyi miatt vált ketté a keresztény egyház csaknem ezer évvel ezelőtt, de most nem is ez a lényeg. Végülis nem mindegy? Egy az Isten, nem igaz? Ezáltal valahogy máris sokkal közelebb éreztem magamhoz az egészet. 

Amikor férjhez mentem, át akartak keresztelni. Ahogy írtam, az itteni egyház minden eszközt megragad, hogy híveinek számát gyarapítsa. Ez is egy elég gyakori módszer, hogy el próbálják hitetni az itt házasodni készülő más vallásúakkal, hogy ahhoz, hogy orthodox templomban összeadják őket, meg kell keresztelkedni. Pedig ez nem így van, legalábbis akkor nem, ha egyébként keresztény az illető. Mi ennek utánajártunk annak idején, és nem volt semmi akadálya, hogy katolikusként is megházasodhassak itt. Annyi volt a kikötés, hogy a leendő gyermekeinket az orthodox vallás szellemében fogjuk megkeresztelni és felnevelni. Ahogy írtam, ez ellen semmi kifogásom nem volt. 

A vallással egyébként elég változó a kapcsolatom. Gyerekkoromban minden vasárnap elmentünk a templomba, gyakran gyóntunk, áldoztunk is, felnőttkoromra valahogy mégis megkopott ez a lelkesedés... Persze most lehetne kifogásokat, magyarázatokat keresni, hogy miért, de nincs értelme. Valahogy világéletemben ösztönösen szerettem cselekedni, mindenben. Nem azért eljárni templomba, mert muszáj, mert így illik, vagy kell, hanem mert így érzem. És hát bevallom őszintén, nem mindig éreztem így. Néha jólesett, megnyugtatott, ha elmehettem misére, de nem mindig. Kényszerből meg úgy éreztem, nincs értelme. Nem attól lesz jó keresztény valaki, szerény véleményem szerint, ha minden vasárnap ott ül az első sorban, hanem elsősorban attól, ha a szívében megtalálja a lelki békéjét. És én úgy érzem, megtaláltam. Ki vagyok békülve magammal, a világgal, Istennel... Nem mindig, de a legtöbbször igen. Amióta pedig gyerekeim vannak, megtanultam IGAZÁBÓL imádkozni is; nem csak elrebegni egy bemagolt imát, azért, mert KELL, hanem csak úgy, a szívemből napjában többször hálát adok magamban azért, amim van, főleg a családomért, az egészségünkért, és kérem az égieket, hogy mindig vigyázzanak a szeretteimre. A gyerekeket is igyekszem jó kereszténynek nevelni. Imádkozni tanítom őket, történeteket mesélek a bibliából, Istenről, a szentekről... Igaz, itt az iskolai nevelésnek is szerves része a hittanoktatás, tehát ebben segítségem is van. Templomba is eljutunk hellyel-közzel... sajnos nem annyiszor, mint szeretném, de még így is többször, mint a nagy átlag. A kezdeti lelkesedés sajnos alábbhagyott egy kissé. Viszont az utóbbi időben több olyan emberrel is összehozott a sors, akik közel vannak az egyházhoz, a valláshoz. Sokat beszélgetünk a világ dolgairól, és szinte érzem, ahogy ilyenkor átjár a megvilágosodás. Véletlenek nincsenek. Ezeknek a találkozásoknak úgy érzem, oka van. Valamiért szükség volt rá, hogy ezek az emberek gyengéd erőszakkal a vallás felé fordítsák a figyelmemet. És ez újra megerősít a hitemben. Persze még nagyon hosszú út áll előttem, nem is tudom, meddig fog ez a lelkesedés tartani, de most úgy érzem, jó úton vagyok, és ez megnyugtat. 

Bizonyítvány megint

Ma ismét háromhavi bizonyítványosztás volt az iskolákban. Csak ismételni tudom magamat, illetve az ezzel kapcsolatos korábbi bejegyzésemet. Mindkét gyerekem iskolai előmeneteléről csak legekben nyilatkoztak a tanítók, ügyesek, okosak, szépek... anyukának meg csak úgy hízott a mája :-D Na jó, néha rosszak is, legalábbis a fiam, de csak az órákon kívül, az pedig még belefér - a tanítónénije szerint. Ha ő mondja, akkor jó, nem vitatkozom :P

Na és itt van Stefanos második harmadéves bizonyítványa is: 

Csak így tovább!!!

Tavasz!

Beköltözött végérvényesen a szívembe. Éreztem én már napok óta, már akkor is, amikor a legnagyobb hideg és szélvihar dúlt odakint. A bennünk lakozó időmérő nem hagy cserben, igenis, itt a március, még ha nehezen is volt hihető eddig. De ma végre megjött a beígért jó idő is, hétágra süt a nap, kellemes a hőmérséklet, a madarak csicseregnek, a fák rügyeznek... a természettel együtt az én lelkem is felébredt téli álmából. Olyan ez, mint a szerelem, az ember csak mosolyog egész nap, azt sem tudja, miért, de olyan jól esik! Semmi sem változott tegnap óta, minden ugyanúgy van, mint eddig, mégis, mintha csak fordult volna egyet a világ. Ennyit tesz a napsütés? Vagy az egész csak az agyunk szüleménye? 

Úgy gondolom, nincsenek véletlenek, mindennek oka van. Lehet, hogy elsőre nem látszik, de utólag mindig összeáll a kép. Ami történik, annak valamiért így kell lennie. Ha jó, akkor is, de ha rossz, annak is meglesz a tanulsága. Ezért nem bánok meg semmit, amit tettem, ami történt velem. Hiszen minden esemény  egy útnak a része, amely nem tudhatjuk, végül hova vezet. De nem is az a lényeg, hanem maga az út. Ha élvezzük az utazást,  felfedezzük a szépségeit, akkor végül elmondhatjuk, hogy igen, megérte. Merni kell élni. Hiszen rövid az élet, minden perccel közelebb kerülünk az út végéhez. Nem tudhatjuk, mikor érünk célba, vagy hogy célba érünk-e valaha. De, ha nyitottak vagyunk meglátni a szépet, akkor rájövünk, hogy még a fájdalmas percek is fontosak voltak ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni az apró dolgokat. Hiszen az élet értelme ezekben rejlik. A boldogság nem egy állapot, csak néhány pillanat. Ezekből a pillanatokból merítünk erőt a folytatáshoz. És ha megértjük, hogy a boldogságot nem hajszolni kell, akkor az magától ránktalál. Mert a boldogság bennünk van. Nem a napsütésben, nem egy mosolyban, nem egy másik emberhez való ragaszkodásban. Ezek csak kellékek, amelyek ugyan jól jönnek, ha vannak, de nem ezektől függ. A legszebb napsütés sem elég, ha a szívünkben nincs béke és szeretet. És nem kell ahhoz tavaszi szél, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, elég annyi, hogy megtanuljuk értékelni az élet kicsi ajándékait, ahelyett, hogy a rosszat keressük mindenben. 

Telefonbeszélgetés

Ebéd után Fotinit próbáltam elaltatni, és olyan jól sikerült, hogy előbb elaludtam, mint ő :-)) Nem először...

A telefon csörgésére riadtam. Apánk éppen akkor ment Stefanosért, így Malvina vette fel, miközben én fél füllel hallgatóztam a szobából, vajon ki lehet az (nem vettem jó néven, mert itt sziesztaidőben amúgy sem illik telefonálni, főleg, ha még az embert ki is ugrasztják az ágyból. Ezért nem is siettem felkelni).  Tisztán hallottam minden szót, amit Malvina mondott. 

- Nem, apa nincs itthon, elment a Stefanosért az angolra... Anya bent alszik a Fotinivel... Én a Malvina vagyok, ma tornaórán benn voltunk, mert hideg volt, de jót játszottunk... Igen, a Fotini kapott verset a március 25-ei ünnepségre, de nem tudom, hogy meg tudja-e tanulni, mert még kicsi... de majd én megtanítom neki,  mert én már tudok olvasni... A Stefanos holnap dolgozatot ír görögből, de még nem végzett a tanulással, mert el kellett mennie... 

Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy mégiscsak felkelek. Vajon ki lehet az, akinek így egy levegővétellel leadja a drótot? Mire kiértem, már letette. 

- Malvinám, ki volt az? - kérdezem. 

- Nem tudom, az apát keresték...

- ..... öööö, izé, legközelebb elég lesz annyi is, hogy hívják vissza később, jó? 

Még szerencse, hogy nem tudja a gyerek a nagyon személyes adatokat, kódszámokat és egyéb apróságokat, biztos azokat is szívesen megosztaná. Nem azért, mintha olyan hatalmas titkaink lennének, de azért a túlzott közvetlenség sem mindig jó dolog. Így sziesztaidőben mondjuk úgyis csak maximum reklámozás céljából szoktak telefonálni, hát most majd megtanulják, hogy ne hívjanak csak úgy gyanútlanul, mert előfordulhat, hogy a vonal túlsó végén képes lesz valaki még őket is túlbeszélni  :-DDD

Felfedezés

Fotini tegnap reggel rémülten fedezte fel a kiugró könyökcsontját, amikor behajlította a kezét. 

- Anya, mi ez? - kérdezte viszolyogva. 

- A  könyöked, nekem is van. 

Meg kellett mutatnom, majd végigvizsgálta az egész családot, csak utána nyugodott meg valamennyire. De azért időről időre leellenőrizte, hogy megvan-e még :-))

Este lefekvés előtt aztán újra megtapogatta, majd lemondóan megjegyezte:

- És most így fogok aludni? :-DDD

Na, hát ennél nagyobb problémája ne legyen az életben :-))