Az élet furcsa rendező. Ha túl nagy a csend és nyugalom, kell egy kis löket, hogy felkorbácsolja a habokat... mint a derült égből a villámcsapás. A nagy elvek amúgy is csak arra valók, hogy megdöntsék őket, és a keservek árán szerzett bölcs(nek hitt) élettapasztalatok is átértékelésre kerülnek egy váratlan esemény után. Ami persze nem feltétlenül rossz, de mégis, amikor az ember kizökken a megszokott kis életritmusából, akkor hajlamos rá, hogy megrémüljön, kétségbe essen: hogyan tovább? Persze vannak, akiknek meg kimondottan jót tesz a változás, a monotonitás megtörése. Legtöbbünk azonban olyan görcsösen tud ragaszkodni a megszokásokhoz, még ha nem is mindig olyan jó az... de ha már egyszer annyit küzdöttünk érte, hogy elfogadjuk, megszeressük a status quo-t, akkor mire jó a felfordulás? Emberi természet... sose jó az, ami van, ha van valami, az a baj, ha nincs, akkor az se jó :))
Különben is, mi is a boldogság? Csak néhány pillanat, amelyekre jó visszaemlékezni a hétköznapok szürkeségében. Mert nincs egyfolytában tartó, folyamatos boldogság, ilyen csak a mesében van. Ehelyett viszont van elfogadás, beletörődés, megnyugvás... vagy csak önámítás? Mikor hogyan nézzük. Amíg úgy érezzük, hogy kielégít ez a helyzet, addig talán minden rendben is van. De mi van, ha egyszer csak eljön az az érzés, hogy ez mégsem elég? És mi az, hogy elég? Ha meg már úgy érezzük, elég, az megintcsak nem egyenlő a belenyugvással? Különben is, mennyire van jogunk a saját boldogságunkra koncentrálni? Szabad-e, kell-e a saját érzelmeinket a másoké elé állítani, a mi boldogságunkkal mások boldogtalanságát okozni? Jogunk van hozzá? Hogyan lehetne felhőtlen az a boldogság, amit mások fájdalmára építünk? DE! Ha mi boldogtalanok vagyunk, hogyan tehetjük a környezetünket boldoggá? Meg különben is, a másik gondolna az én boldogságomra, ha fordított helyzetben neki kellene dönteni? Persze ez nem lehet kifogás... Mindenkinek magának kell elszámolnia a saját lelkiismeretével, és azzal, hogy meddig tud, meddig hajlandó elmenni a saját és a környezete boldogsága érdekében... Vagy mennyire képes megalkudni. Vagy elfogadni????
Az élet viszont megy tovább, repül az idő, nem vár senkire. A holnap egykettőre tegnappá válik, és utólag már nem érdemes azon filózni, hogy mit kellett volna máshogy csinálni. Az előttünk álló döntésekért azonban felelősek vagyunk, akkor és ott kell dönteni, majd vállalni a döntés következményeit. Ha megtettem, azért, mert bármi lesz is belőle a végén, de legalább megpróbáltam. Ha meg nem, akkor ezt is én választottam, fogadjam el, és kész, passz. Utólagos reklamációnak helye nincs!
Egy kicsit olyan az egész élet, mint a mérleg két oldala. Össze kell vetni mindent, mit, miért, mennyit, aztán amerre a mérleg nyelve billen, azt választani. Persze nem ennyire egyszerű ez. Néha az ember jobb, ha a megérzéseire hallgat. Néha meg nem. Az élet azonban folytatódik, akárhogyan is döntünk. És a döntés után el kell fogadni a helyzetet, alkalmazkodni, megszokni, belerázódni, elfogadni... megalkudni??? Mert, mint mondtam, a boldogság nem tart örökké, csak néhány pillanatból áll. Viszont vannak olyan pillanatok, amelyek többet érnek, mint egy egész élet. Hiszen ezekből lehet erőt meríteni a folytatáshoz, a szürke hétköznapokhoz. Megéri? Nem? Tényleg számít? Az egyébként is csak utólag fog kiderülni, amikor visszatekintünk, hogy elmondhatjuk-e: tényleg éltem! Nem csak leéltem az életemet, de átéltem, éreztem, van mire emlékeznem!
Aggodalomra semmi ok, kösz, jól vagyok, csak hangosan gondolkodom. Fogjuk a tavaszi fáradtságra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése