Már 2 hét eltelt a húsvét előtti Nagyböjt idejéből. A görögök számára ez az időszak különös jelentőségű, a megtisztulás, az önmegtartóztatás ideje. Idén mi is elhatároztuk, hogy böjtölünk, amíg bírjuk. Igaz, ez nálunk csak annyit tesz, hogy nem eszünk húst. Az igazán elszántak ennél sokkal szigorúbb böjtöt tartanak, tejtermékek, tojás, sőt gyakran még olaj nélkül készült ételekkel, de ez nekünk már túl sok lenne. Nekem amúgy is oda kell figyelnem a szénhidrátokra a cukor miatt, akkor meg sok választás már nem lenne, ha mindezt meg kellene vonnom magamtól. Mi amúgy sem annyira vallási okokból akarjuk akarjuk a böjtöt végigcsinálni, inkább a méregtelenítés miatt. De persze egy kis önmegtartóztatási gyakorlat nekünk sem árt.
Görögország hivatalos vallása a görögkeleti ortodox keresztény vallás, a lakosság több, mint 80%-a van eszerint megkeresztelve. És ez nem csak egy formaság, hanem meglepően sokan vannak, akik valóban aktívan gyakorolják is egyházuk tanait. Már egész kicsi kortól kezdve viszik a gyerekeket templomba, áldoztatni, így már a kisgyerekekek életének is szerves részévé válik a vallás. Persze az egyház is sokat tesz azért, hogy magához vonzza, és meg is tartsa a hívőket: rugalmasan változik a kor szelleméhez illően, igyekszik a fiatalokat is megközelíteni, lazítva a merev szokásokon, külsőségeken; hiszen nem abban rejlik az ember hite, hogy milyen viseletben, milyen ceremóniákat elkövetve jelenik meg valaki a templomban, hanem az a lényeg, hogy tényleg teljes szívéből átérezze azt a meghittséget, amit egy szentmise végighallgatása nyújthat. Ezért manapság már senki sem akad fenn azon sem, ha a fiatalabb nemzedék farmernadrágban, vagy neadjisten rövid szoknyában jelenik meg az istentiszteleten, az a fontos, hogy megjelenjen. Az is teljesen elfogadott, sőt egészen praktikus szokás, hogy a kicsi gyerekekkel, akiket áldozni hoznak, csak a mise félidőjében, az áldozási rész előtt nem sokkal jelennek meg a szülők vagy keresztszülők. Senkinek sem lenne jó, ha már a szertartás elejétől fogva ott hangoskodnának, nyűgösködnének a kicsik, hiszen úgysem tudnának még csendben végigülni egy órát.
Eleinte természetesen furcsának, egy kicsit ijesztőnek tartottam a görög templomi szokásokat. Különösen az ikoncsókolgatást figyeltem elég nagy fenntartással, de persze az a tény sem nyugtatott meg túlzottan, hogy ugyanazon kanálból áldoztatják végig az összes híveket - az áldozás itt ugyanis egy kanálka miseborból, majd egy falat kenyérből áll. A hívők úgy tartják, hogy a szentelt bornak szinte varázsereje van, és ettől nem lehet betegségeket elkapni, még ha egymás után is isznak belőle. Az tény, hogy még senkiről nem hallottam, aki azt állította volna, hogy a templomban szedett össze valamit... Viszont arra is odafigyelnek, hogy először a kicsikkel kezdik az áldoztatást, a gyerekek elsőbbséget élveznek, és csak ezután következnek a felnőttek. Ez valamennyire megnyugtató azért.
Nincs jogom véleményt nyilvánítani, mások vallása is szent dolog számomra, amit mindenkinek tiszteletben kellene tartania. Amikor először mentem egy itteni templomba, sok dolgot furcsának találtam, ami persze érthető, hiszen minden, ami más, furcsa lehet a külső szemlélő számára. Sosem felejtem el azonban a felismerést, amikor rájöttem, hogy az orthodox szertartás tulajdonképpen nem is sokban különbözik a katolikustól. Ugyanaz a felépítése, a mise menete, csak mások a szokások hozzá. Orgonaszó helyett kántálnak, a keresztet jobbról balra vetik, és szobrok helyett ikonjaik vannak. Na jó, azért ennél sokkal többről van szó, nem csak ennyi miatt vált ketté a keresztény egyház csaknem ezer évvel ezelőtt, de most nem is ez a lényeg. Végülis nem mindegy? Egy az Isten, nem igaz? Ezáltal valahogy máris sokkal közelebb éreztem magamhoz az egészet.
Amikor férjhez mentem, át akartak keresztelni. Ahogy írtam, az itteni egyház minden eszközt megragad, hogy híveinek számát gyarapítsa. Ez is egy elég gyakori módszer, hogy el próbálják hitetni az itt házasodni készülő más vallásúakkal, hogy ahhoz, hogy orthodox templomban összeadják őket, meg kell keresztelkedni. Pedig ez nem így van, legalábbis akkor nem, ha egyébként keresztény az illető. Mi ennek utánajártunk annak idején, és nem volt semmi akadálya, hogy katolikusként is megházasodhassak itt. Annyi volt a kikötés, hogy a leendő gyermekeinket az orthodox vallás szellemében fogjuk megkeresztelni és felnevelni. Ahogy írtam, ez ellen semmi kifogásom nem volt.
A vallással egyébként elég változó a kapcsolatom. Gyerekkoromban minden vasárnap elmentünk a templomba, gyakran gyóntunk, áldoztunk is, felnőttkoromra valahogy mégis megkopott ez a lelkesedés... Persze most lehetne kifogásokat, magyarázatokat keresni, hogy miért, de nincs értelme. Valahogy világéletemben ösztönösen szerettem cselekedni, mindenben. Nem azért eljárni templomba, mert muszáj, mert így illik, vagy kell, hanem mert így érzem. És hát bevallom őszintén, nem mindig éreztem így. Néha jólesett, megnyugtatott, ha elmehettem misére, de nem mindig. Kényszerből meg úgy éreztem, nincs értelme. Nem attól lesz jó keresztény valaki, szerény véleményem szerint, ha minden vasárnap ott ül az első sorban, hanem elsősorban attól, ha a szívében megtalálja a lelki békéjét. És én úgy érzem, megtaláltam. Ki vagyok békülve magammal, a világgal, Istennel... Nem mindig, de a legtöbbször igen. Amióta pedig gyerekeim vannak, megtanultam IGAZÁBÓL imádkozni is; nem csak elrebegni egy bemagolt imát, azért, mert KELL, hanem csak úgy, a szívemből napjában többször hálát adok magamban azért, amim van, főleg a családomért, az egészségünkért, és kérem az égieket, hogy mindig vigyázzanak a szeretteimre. A gyerekeket is igyekszem jó kereszténynek nevelni. Imádkozni tanítom őket, történeteket mesélek a bibliából, Istenről, a szentekről... Igaz, itt az iskolai nevelésnek is szerves része a hittanoktatás, tehát ebben segítségem is van. Templomba is eljutunk hellyel-közzel... sajnos nem annyiszor, mint szeretném, de még így is többször, mint a nagy átlag. A kezdeti lelkesedés sajnos alábbhagyott egy kissé. Viszont az utóbbi időben több olyan emberrel is összehozott a sors, akik közel vannak az egyházhoz, a valláshoz. Sokat beszélgetünk a világ dolgairól, és szinte érzem, ahogy ilyenkor átjár a megvilágosodás. Véletlenek nincsenek. Ezeknek a találkozásoknak úgy érzem, oka van. Valamiért szükség volt rá, hogy ezek az emberek gyengéd erőszakkal a vallás felé fordítsák a figyelmemet. És ez újra megerősít a hitemben. Persze még nagyon hosszú út áll előttem, nem is tudom, meddig fog ez a lelkesedés tartani, de most úgy érzem, jó úton vagyok, és ez megnyugtat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése