Valaha ez volt az Édenkert... a virágok színpompásan illatoztak, madarak csicseregtek az olajfákon, a remény, a szerelem, a boldogság ígéretét hozva; az udvar gyereknevetéstől volt hangos; a saját készítésű hinta vidáman csikorgott, és nem bánta, hogy olajozásra szorulna. A faházikóban - amit az édesapa saját kezűleg készített, és a gyerekek csillogó szemmel alig bírták kivárni, hogy mikor készül el a remekmű -, komoly munkálatok folytak: az élethű játékkonyhában mindig fortyogott az étel a miniatűr kis edényekben, a kisasztal körül egész kis társaság gyűlt össze "kávézni", a lányok a játék vasalódeszkán készültek fel a nők sorsára; az etetőszékben a babákat lakatták jól... A kert végében levő kiskert, amely mérgező permetet és műtrágyát sosem látott, egy egész falut jóllakathatott volna mindenféle földi jóval: az óriási paradicsomok, paprikák, a kígyóuborka, a sütőtök, borsó, zöldbab, padlizsán, az illatozó fűszernövények és egyéb zöldségek az egészséges táplálkozást támogató család számára kész felüdülés volt a boltokban kapható "mű"ételek után. A zöldellő pázsit mindig gondosan le volt nyírva, a frissen vágott fű illata még napokig érezhető volt a környéken, és tökéletes focipályát biztosított a faluból idegyűlt gyerekeknek.
Aztán egyszercsak fekete felhők gyűltek össze az Édenkert fölött, vészjóslóan elsötétítve az eget. És miközben körülötte továbbra is szikrázóan sütött a nap, a tavasz illata töltötte be a környéket, majd a nyári kánikula melegítette a szíveket, a Paradicsomban tombolt a vihar. Próbált ellenállni a sötét erőknek, minden erejét beleadta, hogy megőrizze ártatlan szépségét, de végül a pusztítás erősebb volt és térdre kényszerítette. Mire lenyugodott a vihar, már csak romokat hagyott maga után, amik ugyancsak nehezen emlékeztetnek a régi képre, és semmi nem lesz már ugyanolyan, mint előtte. A kár visszafordíthatatlan; a mennyország pokollá vált. A fű térdig ér, a virágokat benőtte a gaz; a konyhakert kincsei elszáradtak, tönkrementek; a hinta árván várja, hogy újra megcsikorgassa valaki; a faházban levő játszóház bútorait belepte a por és a pókháló, a homokozóban árván várják a játékok, hogy újra ízletes homoktortákat vagy óriási várakat készítsenek velük; és a pingpongasztalon se koppan már a kis kaucsuklabda. Csend van, síri csend. Hiába süt hétágra a nap, a csípős őszi szél megfagyasztotta a szíveket, és hosszú téli álmot ígér...
A csonka család pedig új útra indul...
9 megjegyzés:
Ugye rosszul értelemezem a dolgokat és nem veletek történt ez. Szinte sokkhatás alatt olvastam és még most sem igazán értem.
Ti vagytok szememben a minta család. Ilyen nem történhet meg.
Pedig de... :(
Lehetne kicsit bővebben, vagy legalább mailben?? Azt hiszem, nem voltam türelmetlen, nem morogtam a meg nem válaszolt levelekért, a végtelenségig megígért őszinte blogbejegyzésért...de ha már elkezdesz róla beszélni, nem lehetne nem csak rébuszokban??? Hónapikig vártam erre a beírásra, hogy tudjam, mi van, és tualjdonképpen semmivel sem írtál többet, mint egy fél éve a-mailben. Ha itt nem is, de privátban?? Bocs, ha túl tolakodó lennék.
Ne haragudj, Andi, itt most az életemről van szó, és nem egy folytatásos teleregényről, a közönség szórakoztatására. Az utóbbi fél évben lelkileg olyan mélypontokig jutottam el, mint még soha életemben, gyakorlatilag élni sem volt kedvem (most se sok...), nemhogy írni. Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam az írás ihletre jön, ha nem jön magától, akkor erőszakkal nem tudok írni, csak azért, hogy meglegyen a napi adag. Ez a blog mindig is azt a célt szolgálta, hogy kiírjam magamból a gondolataimat. Az, hogy ilyen sokan olvastok, és érdeklődtök irántunk, hogy mi van velünk, nagyon jól esik, de akkor sem tudok megrendelésre írni. Most csak ennyi telt tőlem, ne haragudj. Ha készen leszek róla nyíltan beszélni, tudod, hogy te leszel az első, akinek mesélek. De most még mindig nem múlt el rólam ez a zsibbadtság. Remélem, egyszer el fog. Addig is igyekszem túlélni... szó szerint.
:( Szörnyű volt olvasni. Annyira sajnálom. Le vagyok döbbenve. 2 napon belül Ti vagytok a környezetemben a második család, akik elmondják, hogy külön váltak. :(
Remélem a gyerkőcökkel minden rendben és neked is sikerül talpra állni. Mindig lesem, hogy van-e új bejegyzés. Lelkileg veled vagyok! :(
Kriszta, tudod, hogy én is nagyon várom, megtudjam pontosan mi történt. harmadik személy vagy csak végül mégsem tudtatok túllépni a kulturális és egyéb különbségeken? Szóval ha valamikor tudsz majd róla beszélni én is szívesen olvasom emailben vagy itt. Emberi kíváncsiságon túl mélyen érint az egész, hisz a te életed olyasmi volt eddig mint az enyém, csak fiatalabb változatban és több gyerkőccel.. Mindenesetre én is egyszer már váltam és gyerek sem volt, de tudom, nagyon sok idő kell a gyógyuláshoz, bármennyire is jobb ez a megoldás mint az együtt-maradás. Erőt, kitartást a továbbiakhoz!
Kriszta, én sajnálom, nem követelőzni akartam...majd írok privátban.
Kriszta,
nagyon sajnálom :((.
Azt hittem, hogy rosszul értelmezem a írásodat, de sajnos mégis jól értettem :(.
És hol vár rád és a gyerekekre a folytatás? Itt maradtok az országban, vagy visszamentek Magyarországra?
Tudom ez túl indiszkrét. Nem is várok választ. Majd ha úgy érzed akkor úgy is megírod a folytatást.
Még egyszer őszintés sajnálom!
Koszonom mindenkinek a kedves szavakat. Neha meg en magam sem tudom, mihez fogok kezdeni, csak ulok es nezek ki a fejembol, varom a csodat, de azert mar lassan-lassan elmulik a zsibbadtsag, es tovabb kell lepni. Ha minden jol megy, koltozunk Szalonikibe, itt legalabb van munka, meg messze vannak a fajo emlekek. Most epp lakast keresek. "I will survive!"
Megjegyzés küldése