A két fura figura annak idején nagy port kavart a görög közvéleményben. Jó emberi szokás szerint sokak első reakciója a lefikázás volt, a nem illetékesek sokkal jobb ötletekkel tudtak volna előrukkolni, ha őket kérdezik. De nem őket kérdezték.
Mindegy, nem is az a célom, hogy eldöntsem, jó választás volt-e vagy sem a kis testvérpár, akiket ókori agyagból készült idol után mintáztak meg, ennyi év távlatából nem is sok értelme lenne. Mint mindent, előbb-utóbb őket is szépen megemésztette a közvélemény, sőt a marketingfogások hatására ideiglenesen divathóbort is lett belőlük, játékfigurák, kulcstartók, táskák, pólók és még sorolhatnám mi más dísze lett a páros, a turistaközpontok ajándékboltjai, de még a mezei játékboltok is tömve voltak velük.
Mint minden jóravaló görög család, mi sem maradhattunk ki ebből a trendből.... Pedig igazából magyar eredete volt, hogy családtagunkká vált egy Phevos (görögül Fivos, és innentől így is fogom írni, mert mint látni fogjátok, komoly szerepet töltött be az életünkben) figura. Azon a nyáron unokahúgom nálunk töltött pár hetet, és a repülőtéren búcsúzóul Stefanosnak adott örökbe egy kékpocakos emberkét. A fiam akkor volt 2 éves, és egy örök(nek tűnő) barátság vette kezdetét. Ettől a pillanattól elválaszthatatlanok lettek, Stefanos és Fivosz. Ő lett a kicsi alvótársa, de olyan szinten, hogy nélküle még az álommanók is messzire elkerülték a házat... Akárhová mentünk, ha bármi mást el is felejtettünk volna magunkkal vinni, nem volt baj, de Fivosznak feltétlenül az utazótáskában kellett lennie.. Az volt az első, ha pakolnom kellett. Esténként a jóéjtpuszi után Stefanos szorosan magához szorította a hosszú kis nyakat, és még álmában sem engedte el. Ha véletlenül az éjszaka folyamán leesett a földre az alvótárs, a fiam, akinek egyébként ágyút lehet sütögetni a füle mellett, amikor alszik, Fivosz hiányától egyszerre felriadt. Egy időben, amikor még éjszakánként átlátogatott hozzánk a hálószobába, azt is mindig szigorúan a kis figurával a hóna alatt tette.
Még az is gondot okozott, hogyan "fürdessük" Fivoszt. Titokban kellett a mosógépbe dobnom, és estére szigorúan meg kellett neki száradnia, mert ha a kis tulajdonosa észrevette a szentségtörést, na abból volt nagy felháborodás... De hát nyilván Fivoszt is mosni kellett néha, nincs mese.
Aztán ahogy teltek az évek, ez a kérdés is egyre égetőbbé vált. Ugyebár azóta már 9 év telt el, de a kezdeti "szerelem" cseppet sem lohadt. Viszont Fivosz sem lesz már fiatalabb, akárhogy is nézzük, az évek, a szorongatás és még a mosógép legkímélőbb programja is, de mégiscsak nyomot hagytak rajta. Törtem is rajta a fejemet sokat, mi lesz, ha egyszer végleg feladja a harcot a végsősoron egész strapabírónak bizonyult plüss. Mert ugye a nagy nemzeti Fivosz-őrület már régen a múlté, szerintem már antikváriumban sem lehetne belőle kapni, ha arra kerülne a sor. Aztán meg mégsem került...
A múlt hetet a gyerekek az apjukkal töltötték a nagyszülők falujában. Az utóbbi időben sikeresen lebeszéltem a nagyfiút, hogy legalább már oda ne cipelje el a hálótársát, semmi másért, csak azért, mert ha véletlenül mégis ottfelejtődik, abból nagyobb "baj" lesz, mint ha egy hétvégére nem viszi magával. Ez az okfejtés elég meggyőző volt, mert az utóbbi időben már kihagyhattam végre Fivoszt a csomagolásból. Persze valahol belül én inkább arra is gondoltam, hogy mivel most már nem lehet olyan sűrűn mosógépbe dobni szegény elhasználódott kishavert, jobb, ha itthon, a tutira tiszta ágyban várja meg kisgazdáját... de ezt azért mégsem mondhattam ki hangosan.
Nos, szóval a múlt heti láthatás után visszakaptam csemetéimet, és egy-két napig csodálkozva nyugtáztam, hogy Fivosz nem került vissza a pajtija mellé az ágyba, csak a feje fölött figyel a polcon. Először azt hittem, csak elfelejtkezett róla, de aztán nem bírtam tovább megállni, tegnap már megkérdeztem Stefanoszt, miért van szegény Fivosz száműzve... Először csak kerülte a témát, de aztán végül kibökte, hogy ő már nagy, és nincs szüksége hálótársra (egyelőre, jegyzem meg én, persze csak magamban, hihihi). Kérdő tekintetemre bevallotta, hogy a barátai is kiröhögték, amikor jöttek hozzá, és az apja is cikizte érte. Mondom neki, és akkor mi van, nem kell bevallani senkinek, hogy együtt is alusztok, ahhoz meg, hogy ott van az ágyadon, senkinek semmi köze. De nem és nem, ő hajthatatlan maradt.
- Már nagy vagyok, nem aludhatok egy babával! - jelentette ki határozottan. Nincs mese, ha ő egyszer elhatározta, akkor nem verhet át senkit, igenis egyedül fog innentől aludni. Szigorú magával, nem mondom. - De azért még ugyanúgy szeretem a Fivoszomat! És azért van itt a fejem fölött a polcon, hogy mégiscsak a közelemben legyen és vigyázzon rám éjjel.
Na jól van, akkor megnyugodtam. Fivosz kultusznak mégsincs ennyire egyszerűen vége, viszont megúsztam a sűrű mosásokat. Vagy inkább Fivosz úszta meg.
Ez a fránya gyerekkor viszont olyan gyorsan a vége felé közeledik!!! Fivosszal vagy anélkül, de kamaszodik a fiam!
