Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. május 25., kedd

Koszovó felett az ég....

... nem tudom, hogy milyen, és szerencsére nem is fogom megtudni!!!! Viszont a fejünk fölül eltűntek a fekete felhők, mindenféle értelemben! Akik közelről ismernek, tudják, miről beszélek, akik nem, azoknak mindjárt elmesélem :-)) Mert tudom, így elég zagyván hangzik az egész :-)) Az elmúlt hetek, sőt hónapok nagy stresszben teltek számomra. Férjem 2 év után újra jelentkezett egy hathónapos koszovói kiküldetésre. Természetesen közös volt a döntés, és az ok - mi más? - azok a mocskos anyagiak... De ahogy belegondoltam a részletekbe, egyre inkább úgy éreztem, nem fog ez nekünk menni. Más volt 2 éve a helyzet; akkor sem volt könnyű, de a mostaninál mégis sokkal egyszerűbb. Fotinivel még csak terhes voltam, a másik kettő ugyan még kisebbek voltak, de már elég önállóak, hogy többé-kevésbé el tudják látni magukat, úgymint evés, öltözködés, stb. Ovis volt mindkettő, így nem voltunk még annyira szigorúan időhöz sem kötve, délután is tovább maradtak egy kicsit, mint most. Na és persze ebéd után is aludt még mindkettő, így kényelmesen el tudtam végezni a dolgomat, amit kellett. Ja és hát a háztartás is sokkal egyszerűbbnek tűnt a mostani helyzethez képest, akkor ugyanis még bent laktunk a városban, és "csak" a 100 négyzetméteres lakást kellett úgy-ahogy rendben tartanom, most viszont, ha ez nem lenne elég, itt van még a kert is, ami egy embernek már szinte képtelenségnek tűnő feladat. Plusz még itt van mindezek mellé egy örökmozgó Fotini is, aki már önmagában is szabotál minden rendrakási próbálkozást. A nagyoknak pedig iskola, délután tanulás, különórák... nem is sorolom, már a felénél a kétségbeesés kerülgetett, hogyan fogom mindezt egyedül megoldani. Na és ki ne felejtsem a legfontosabbat, ami (pontosabban akik) miatt 2 évvel ezelőtt könnyű dolgom volt: a szüleimet. Mivel a gyerekeknek iskolai kötöttségeik még nem voltak, 2 és fél hónapot otthon töltöttünk Magyarországon, aztán meg anyu is elég sokáig itt kint volt nálunk, és végül apukám is csatlakozott. Így már akár fél lábbal is ki lehetett bírni a férjem segítő keze nélkül is. Most viszont sajnos erre az opcióra sem lett volna lehetőség, bár azt mondom, addig jó, amíg nem tudnak jönni: más valakinek, aki nagyon fontos nekem, nagyobb szüksége van most rájuk, és kívánom, hogy még legyen is sokáig!
Sok szónak is egy a vége, be voltam azért rezelve rendesen! De próbáltam magam bíztatni, hogy nem olyan fából faragtak engem, aki megijed a nehézségektől! Azért minél inkább közeledett az időpont, amikor is bizonyosságot szerezhettünk róla, hogy végül megy-e a Zuram, vagy sem, annál inkább szurkoltam, hogy ne menjen. Persze férjem az anyagi oldalával érvelt - hiszen ez volt eredetileg is a cél. Nem áll túl jól a szénánk ezen a téren, főleg most, a görög válságcsomag bevezetésével... Itt is, mint bárhol a világon, a kisemberek szenvedik meg a nagyok dőzsölését!!! De ebbe inkább bele sem megyek, mert oldalakat írhatnék róla, de nem akarom, hogy ez a blog a politizálásról szóljon. Nem is jellemző rám, még a híreket hallgatni is utálom, csak felhúzom magam rajta. De amikor az ember a saját bőrén érzi a helyzetet, akkor nehéz nem beszélni, nem tudomást venni róla.
Világéletemben igyekeztem pozitívan felfogni a dolgokat, most is így teszek. Nem annyira rossz a helyzetünk azért, ha belegondolok, hogy jelenleg egy fizetésből "tengődünk". Ami a helyzetet nehezíti viszont, hogy a jelen állás szerint elég reménytelen vállalkozás lenne munkát találnom. Először is, itt a főiskola. Ha már idáig eljutottam, szeretném befejezni, ami ugye még egy félév. Ha elkezdenék dolgozni, reménytelennek látom, hogy fel tudjak készülni az államvizsgára. Legalább a szakdolgozatomon túllennék már! De egyelőre ezt a félévet túl kellett élnem, addig nem sokat tudtam foglalkozni azzal sem. Na majd most a nyáron... Aztán mindjárt itt a következő kérdés, ami szintén a gyerekek iskolájával kapcsolatos. Ha már nyár, hogyan oldanám meg 3 hónapig a felügyeletüket? Könnyű volt, amíg ovisok voltak, és csak egy hónapos volt a szünet az óvodában. Egy hónapot még megold az ember. De hármat??? Ugyanúgy téli, tavaszi szünet???? Ki viszi őket reggel, ki hozza őket délben? Na jó, délben biztos nem, akkor már maradnának napköziben, de akkor is. Túl sok a kérdés, és egyelőre nehéz rájuk választ találnom. Így maradok a fenekemen... Na ezért akart férj annyira Koszovóba menni, egy évre talán még megoldódtak volna ezek a problémák, vagyis nem lett volna gond, ha nem dolgozom. De azért mégis, ha az ember mindent feltesz a mérlegre, a végén az jön ki, hogy inkább maradjon egyben a család, aztán majd mindenre találunk megoldást. Jól jönne az a pénz, de nem mindenáron. A család, a gyerekek nyugalma (mert lássuk be, nekik sem mindegy, 2 éve is eléggé nehezen viselték az apjuk hiányát) mindennél többet ér! Nem vagyunk elveszett emberkék, ennél sokkal nehezebb szituációkat is túléltünk már, ezt is meg fogjuk oldani. Különben is, van egy erős támogatóm :-)) Miközben férjem teljesen biztos volt a dolgában, hogy a régi NATO-s nagyfejes majd újra "besegíti" a koszovói csapatba, én titokban az égiekkel egyezkedtem, hogy ne menjen. És mi nyertünk! Én és az égi Segítőm! Köszönöm! Holnap el is megyek és gyújtok egy gyertyát a templomban!! ..... öööö, lehetne még egy utolsó kérésem? Mondjuk a Lottó ötös?



Nincsenek megjegyzések: