Bizonyára sokmindenkiben felmerül jónéhányszor ez a kérdés élete során. Bennem legalábbis elég gyakran. Amióta anya lettem, azóta meg főleg. Megvan amúgy is az a - a mai világban legalábbis - rossz tulajdonságom, hogy először magamban keresem a hibát. Nem magamat hibáztatom, csak amikor megpróbálom kielemezni a dolgokat, hogy mi miért történt, először magammal kezdem. Ha nem hallgatnak rám a gyerekek, ha összetűzésbe kerülök valakivel (ritkaság, mert alapból elég nyugodt természet vagyok, amíg fel nem bosszantanak... az éveim múlásával viszont rájöttem, hogy egyre kisebb a tűréshatárom. Hiszen az élet túl rövid ahhoz, hogy mások hülyesége miatt nyeljünk folyton!), vagy egyszerűen csak rossz napom van, elgondolkozom azon, vajon nem én tettem valamit rosszul? Általában tudom a helyes választ is, de - furcsa az emberi természet! - előfordul, hogy mégis egész máshogy cselekszem. Persze felmerül ismét a kérdés, hogy mi is a helyes út, ki dönti el, mi helyes és mi nem? Csak ilyen apró példákra gondolok, mint például amikor ráüvöltök a gyerekre, miután ötvenmillió-tizedikre sem akarja meghallani, amikor vacsorázni hívom, aztán még nekem lesz lelkiismeretfurdalásom, amiért elveszítettem a türelmemet. Persze, mert a "Nagykönyvben" az van megírva, hogy nem szabad kiabálni, urambocsá' tettlegesen bántalmazni a gyereket. Na de könyörgöm, az angyalok türelme is véges; arról nem is beszélve, hogy azt már nem írja a "Nagykönyv", hogy ha - tegyük fel - a világ összes türelmével és következetességével nevelt szemünk fénye mindezek ellenére (vagy erősen gyanítom, hogy éppen ezért?) magasról .... khm.... - hogyan is fogalmazzak finoman... - tesz arra, amit (finoman és udvariasan) kérünk tőle, olyankor mi a teendő??? Ahogy elnézem, a mai gyerekek (pfffff, hogy utáltam ezt a kifejezést, amikor én voltam gyerek, aztán most tessék, én is éppen így károgok :-D ) semmi tiszteletet nem mutatnak a felnőttek irányába; szüleiket, de még a tanárokat is semmibe veszik, szemtelenek, udvariatlanok. Ilyen alapvető udvariassági gesztusokról, mint mondjuk hogy előreengednek valakit az ajtónál, vagy hogy előre köszöntsenek (vagy hogy egyáltalán köszöntsenek!), már régen lemondtam. Szerencsére nem a saját gyerekeimen tapasztaltam ezeket a dolgokat először. Amikor a nyelviskolában dolgoztam, az enyémek még kicsik voltak, és viszonylag kezelhetők, így derült égből villámcsapásként ért az akkori iskolások viselkedése. A jó szó, a "laza tanár" stílus nem igazán jött be, így hamar ki kellett mutatnom a fogam fehérjét. Lehet, hogy megutáltak, de legalább sikerült rendet teremtenem. Bár ennyi év távlatából még mindig mosolyogva köszöntenek az utcán, ha meglátnak (ha németül nem is, de legalább viselkedni úgy-ahogy megtanultak :-D ), úgyhogy talán annyira nem maradtam rossz emlék a számukra :-)) Akkor még úgy gondoltam, az én gyerekeim nem lesznek ilyenek, mint a nagy átlag. Elhittem, hogy a szülő, a család felelőssége, hogy jó modorra nevelje a kis emberpalántákat. De akkor mit csináltam rosszul? Egy életen át azt nevelem beléjük, hogy ha ismerőst látunk, köszöntünk, ennek ellenére úgy kell őket böködnöm az utcán, ha valakivel találkozunk. Miért olyan nehéz ez? Mert ezt látják a többiektől. Én tótágast is állhatok, mondhatok, amit akarok, a csordaszellem győz. Mert milyen ciki már, hogy mindenki magasról le.... - hogyismondtam? - tesz a tanár fejére, ha az odajön, az az egy kis jólnevelt meg hangosan köszön? Vagyis gyorsan le kell szokni erről a bizonyára őskövület szokásról... Aztán én meg törhetem a fejemet, hogy mit csináltam rosszul...
Mint már írtam egy régebbi bejegyzésemben, a nagy nevelési elvekről már régesrég letettem. Ezért is van az, hogy a gyermeknevelési "szakirodalomra" már kétkedve tekintek. A mai modern, "engedjünk meg mindent a gyereknek, ne szidjuk, ne bántsuk, hadd csináljon, amit akar" - felfogás a szememben már amúgy is megbukott. Látszik az eredmény a "mai fiatalokon" (brrrrrrr!). Nem volt azért mégsem olyan nagy hülyeség nagyapáink idejében, hogy rövid gyeplőn tartották a gyerekeket, és bizony, ha kellett, még egy-két jólirányzott nyakleves is elfogadott volt. Mindenesetre tisztelték a szülőket, a tanárokat, mégsem volt szükség pszichológusra, de még csak ennyi dys- előtaggal rendelkező nebuló sem létezett. Nem volt meg mindenük, sokszor még a napi betevő is nagy szó volt, de biztos vagyok benne, hogy az átlagnak sokkal boldogabb gyerekkora volt, mint a mostani gyerekek nagy többségének. "A kutya is jóvilágában veszik meg" - tartja a mondás. És tényleg így van. A mi gyerekeinknek már mindenük megvan, nem is tudják, mit kívánhatnának még, mégsem teszi őket már boldoggá semmi. Éppen ezért, hiszen minden az ölükbe hullik. Aztán meg szegény (?) szülők éjt nappallá téve robotolnak, hogy mindezt előteremtsék csemetéjüknek. Csak mindeközben elfelejtenek velük foglalkozni is. Úgy gondolják, a hiányzó törődést ki lehet váltani egy újabb Playstation-nel vagy egy Barbie-kastéllyal. Egy ördögi kör ez az egész. Örülök, hogy nekünk idejekorán sikerült ebből kitörni. Valamit azért mégiscsak jól csinálhattam, mert amikor a fiam már a hatodik születésnapja előtt a kérdésre, hogy mit szeretne, ezt válaszolta: -Nem tudom, már mindenem megvan! Sosem felejtem el azt a pillanatot. Persze azért gyerekből van, ha nagyon megerőlteti magát, mindig talál még valamit, amit kívánhat. De igyekszem irányítani az ízlését, hogy teljesen felesleges dolgokra ne pazaroljunk pénzt és energiát. Na meg persze már hely sincs nagyon a szobájukban. Inkább olyan dolgokra irányítom a figyelmét, ami hasznos időtöltés lehet, és ha a kreativitását és a tudását is fejlesztheti vele, még jobb. Na és persze az is fontos szempont, hogy esetleg az egész család is együtt tudjon játszani. Mert - maradi vagyok - számomra most is ez a legfontosabb, hogy tudjunk együtt játszani, mindig szakítsunk időt arra, hogy tartalmasan foglalkozzunk a gyerekekkel. Ennek ellenére mégis néha lelkiismeretfurdalásom van, főleg, amikor látom, hogy minden próbálkozásom ellenére nem abba az irányba fejlődik a személyiségük, amerre szeretném. Persze most közben, ahogy így leírom a dolgokat, azt hiszem, már választ is kaptam a kérdéseimre. Talán mégsem én (vagy legalábbis nem csak én) tehetek róla, ha félresikerülnek a dolgok. Mégiscsak túl nagy hatással van ránk a világ, amiben élünk, hiába is próbálom kizárni az életünkből a negatív dolgokat. De azért van, akinek sikerül, szóval valamit mégiscsak rosszul csinálhatok...
Le is írom gyorsan, mi történt ma, mielőtt megint teljesen elkalandozok. De ahhoz előbb megintcsak ki kell térnem egy kicsit. Szóval ugye szakirodalom blabla... tegnap valahogy eljutottam odáig, hogy egy kutyaneveléssel kapcsolatos könyvet elolvassak. Na nem végig, annyira nem vagyok időmilliomos, csak a ránk vonatkozó részeket. Tudniillik Rex a maga négyhónapos kölyökkutyaságához méltóan cipőt rág, felugrál, nadrágszárat rángat, és még sorolhatnám, mindazt, amit egy ekkora kajla kölyök rosszalkodni szokott. Viszont hiába a kutyatartói múlt: könnyű volt annak idején jólnevelt kutyát faragnom, amikor csak magamban voltam, én voltam egyértelműen a falkavezér, és következetesen be tudtam tartani és tartatni mindazokat a dolgokat, amiket egy kutyának meg kell tanulnia. Most sokkal nehezebb a helyzet. Öten hatfélét tanítanánk szerencsétlen ebnek, mindenki máshogy viszonyul hozzá, és ha netán elkezdeném oktatni, tuti százfelé szalad a figyelme, hiszen az egyik erre labdázik, a másik arra fut, a harmadik amarra visít, szegény pára nem bír koncentrálni. Szóval találtam ezt a könyvet, gondoltam, talán választ kapok néhány kérdésemre. Nos, rájöttem, hogy a kutyapszichológiában is más szelek fújnak mostanság. Most már a kutyát sem illik fenyíteni, hanem szépen, finoman kell rávenni, hogy szót akarjon fogadni nekünk. Na kérem! Ezt is megértük! Igen, szeretem az állatokat, meg nem vagyok az erőszak híve, de azért ez már egy kicsit nekem is sok volt, kövezzetek meg érte!!! Na szóval itt van a kutyások Suttogója is!
Azért biztos, ami biztos, tettem egy próbát, hátha bejön, ki tudja. Aszongya hogy: ha a kutya valami olyat csinál, amit nem szabad, nem lehet rászólni, hanem nem kell tudomást venni róla, mert ettől a kutya szenvedni fog, rájön, hogy rosszat tett, és abbahagyja... Lássuk csak. Kilépek az ajtón, rámugrik. Nem szólok, megyek tovább. Tépi a nadrágomat, hagyom. Rá sem szabad néznem. Kösz, majdnem ráléptem. Nem baj, nem szólok, megyek tovább. Leülnék az udvaron, de máris rajtam ugrál. Hova nézzek már, amikor a képemben van, hogy rájöjjön, hogy én most erősen ignorálom őt? Nem veszi a lapot, tuti nem olvasta a Kutyasuttogót! Elkezdi rágni a cipőmet. Grrrrrrr! Nem szólok. Amíg le nem rágja a lábamról. Akkor már muszáj visítanom! Egy szóra eltűnik... Én csináltam rosszul valamit? Tuti a lelkébe gázoltam, de ez van, Suttogó számomra megbukott... Kutyák részére is!
Aztán délután jött a drámai végkifejlet. Játék közben a kelleténél jobban megszorította Fotini kezét. Anyatigris ugrik, de Suttogó dörömböl a fülemben: türelem! Oké, enyhe ejnye-bejnye, nem szólok hozzá, Fotinivel foglalkozom, szerencsére csak nagyobb volt az ijedelem. Hiába tudom az eszemmel, hogy a "régi módszer" hatásosabb, azért bennem van a kétség, hogy rosszul fogom tenni, ha alkalmazom. Rex már síkideg. Ez a lelki terror úgy látszik, sokkal rosszabb, mintha odacsaptam volna egyet a fenekére. De még gondolom teszek egy utolsó próbát. Ha egyszer könyv, mégiscsak többet tudhat, mint én. Egy óra múlva Fotini újra ordít. Persze nem egészen a kutya tehet róla, ha a gyerek ott matat a szájában, de akkor is, meg kell tanulnia, hogy vigyázzon a kicsire. Már nem egy súlycsoport, egy hónapja még ő volt a kisebb, de azóta már kinőtte a Csibét :-) Előkerül a régi módszer. És ekkor Rex fellázad. Ellenem. Tudom, hogy a klasszikus módszer szerint mit kell tennem. Megvédenem a falkavezér címet, amíg fel nem adja. De utálom ezt!!!! De muszáj. Miattam, a gyerekeim miatt. Lemérkőztük. Győztem, de lelkileg kivagyok. Közben meg tudom, hogy így kellett tennem, de mégis lelkiismeretfurdalásom van miatta. Kellett nekem "szakirodalmat" olvasnom! Ugyanúgy, mint a gyereknevelés. Minél több "okosságot" olvas az ember, annál rosszabb szülőnek érzi magát tőle. Na kellett ez nekem? Rosszul csináltam? Nem tudom. Látszólag Rex megnyugodott, sőt olyan szófogadóan követett mindenhova a délután hátralevő részében, hogy öröm volt nézni.
Viszont volt valami, ami még inkább elkeserített. A káröröm a gyerekeim szemében. Ezt már tényleg nem tudom mivel magyarázni. Világéletükben az állatok, a természet szeretetére neveltük őket, még egy hangyát sem engedtem nekik eltaposni házon kívül. Ennyire befolyásoló hatással van rájuk a környezet? Mással nem tudom magyarázni. Mélységesen felháborít, ahogy itt Görögországban az állatokkal bánnak. Már pár éves kicsi kölyköt (embert....) is láttam, amikor meglát egy kóbor kutyát az utcán, és automatikusan máris kőért nyúl, hogy megdobja. Ezt látta, ez a természetes neki. Nos, ez a viselkedés eddig távol állt az én gyerekeimről. A mostani "hatalmi harcunk" nem zajlott a szemük előtt, de hallották, és olyan kárörvendés csillogott a szemükben, hogy teljesen megdöbbentem. Én azt vártam, hogy majd sajnálják, és talán még sírnak is. Én biztos ezt tettem volna gyerekként.... Utána természetesen elmagyaráztam nekik, hogy miért volt erre szükség, és hogy meg ne lássam soha, hogy ők valaha is kezet emelnek a kutyára. Ezekután viszont már nem tudom, bízhatok-e abban, hogy megfogadják, amit mondtam. Annyiszor megígérnek dolgokat, aztán meg mégis falrahányt borsó lesz minden beszélgetés. Aki kitalálta ezt a liberális nevelést, annak biztos, hogy nincs gyereke :-P Vagy csak én csinálok valamit rosszul?
Le is írom gyorsan, mi történt ma, mielőtt megint teljesen elkalandozok. De ahhoz előbb megintcsak ki kell térnem egy kicsit. Szóval ugye szakirodalom blabla... tegnap valahogy eljutottam odáig, hogy egy kutyaneveléssel kapcsolatos könyvet elolvassak. Na nem végig, annyira nem vagyok időmilliomos, csak a ránk vonatkozó részeket. Tudniillik Rex a maga négyhónapos kölyökkutyaságához méltóan cipőt rág, felugrál, nadrágszárat rángat, és még sorolhatnám, mindazt, amit egy ekkora kajla kölyök rosszalkodni szokott. Viszont hiába a kutyatartói múlt: könnyű volt annak idején jólnevelt kutyát faragnom, amikor csak magamban voltam, én voltam egyértelműen a falkavezér, és következetesen be tudtam tartani és tartatni mindazokat a dolgokat, amiket egy kutyának meg kell tanulnia. Most sokkal nehezebb a helyzet. Öten hatfélét tanítanánk szerencsétlen ebnek, mindenki máshogy viszonyul hozzá, és ha netán elkezdeném oktatni, tuti százfelé szalad a figyelme, hiszen az egyik erre labdázik, a másik arra fut, a harmadik amarra visít, szegény pára nem bír koncentrálni. Szóval találtam ezt a könyvet, gondoltam, talán választ kapok néhány kérdésemre. Nos, rájöttem, hogy a kutyapszichológiában is más szelek fújnak mostanság. Most már a kutyát sem illik fenyíteni, hanem szépen, finoman kell rávenni, hogy szót akarjon fogadni nekünk. Na kérem! Ezt is megértük! Igen, szeretem az állatokat, meg nem vagyok az erőszak híve, de azért ez már egy kicsit nekem is sok volt, kövezzetek meg érte!!! Na szóval itt van a kutyások Suttogója is!
Azért biztos, ami biztos, tettem egy próbát, hátha bejön, ki tudja. Aszongya hogy: ha a kutya valami olyat csinál, amit nem szabad, nem lehet rászólni, hanem nem kell tudomást venni róla, mert ettől a kutya szenvedni fog, rájön, hogy rosszat tett, és abbahagyja... Lássuk csak. Kilépek az ajtón, rámugrik. Nem szólok, megyek tovább. Tépi a nadrágomat, hagyom. Rá sem szabad néznem. Kösz, majdnem ráléptem. Nem baj, nem szólok, megyek tovább. Leülnék az udvaron, de máris rajtam ugrál. Hova nézzek már, amikor a képemben van, hogy rájöjjön, hogy én most erősen ignorálom őt? Nem veszi a lapot, tuti nem olvasta a Kutyasuttogót! Elkezdi rágni a cipőmet. Grrrrrrr! Nem szólok. Amíg le nem rágja a lábamról. Akkor már muszáj visítanom! Egy szóra eltűnik... Én csináltam rosszul valamit? Tuti a lelkébe gázoltam, de ez van, Suttogó számomra megbukott... Kutyák részére is!
Aztán délután jött a drámai végkifejlet. Játék közben a kelleténél jobban megszorította Fotini kezét. Anyatigris ugrik, de Suttogó dörömböl a fülemben: türelem! Oké, enyhe ejnye-bejnye, nem szólok hozzá, Fotinivel foglalkozom, szerencsére csak nagyobb volt az ijedelem. Hiába tudom az eszemmel, hogy a "régi módszer" hatásosabb, azért bennem van a kétség, hogy rosszul fogom tenni, ha alkalmazom. Rex már síkideg. Ez a lelki terror úgy látszik, sokkal rosszabb, mintha odacsaptam volna egyet a fenekére. De még gondolom teszek egy utolsó próbát. Ha egyszer könyv, mégiscsak többet tudhat, mint én. Egy óra múlva Fotini újra ordít. Persze nem egészen a kutya tehet róla, ha a gyerek ott matat a szájában, de akkor is, meg kell tanulnia, hogy vigyázzon a kicsire. Már nem egy súlycsoport, egy hónapja még ő volt a kisebb, de azóta már kinőtte a Csibét :-) Előkerül a régi módszer. És ekkor Rex fellázad. Ellenem. Tudom, hogy a klasszikus módszer szerint mit kell tennem. Megvédenem a falkavezér címet, amíg fel nem adja. De utálom ezt!!!! De muszáj. Miattam, a gyerekeim miatt. Lemérkőztük. Győztem, de lelkileg kivagyok. Közben meg tudom, hogy így kellett tennem, de mégis lelkiismeretfurdalásom van miatta. Kellett nekem "szakirodalmat" olvasnom! Ugyanúgy, mint a gyereknevelés. Minél több "okosságot" olvas az ember, annál rosszabb szülőnek érzi magát tőle. Na kellett ez nekem? Rosszul csináltam? Nem tudom. Látszólag Rex megnyugodott, sőt olyan szófogadóan követett mindenhova a délután hátralevő részében, hogy öröm volt nézni.
Viszont volt valami, ami még inkább elkeserített. A káröröm a gyerekeim szemében. Ezt már tényleg nem tudom mivel magyarázni. Világéletükben az állatok, a természet szeretetére neveltük őket, még egy hangyát sem engedtem nekik eltaposni házon kívül. Ennyire befolyásoló hatással van rájuk a környezet? Mással nem tudom magyarázni. Mélységesen felháborít, ahogy itt Görögországban az állatokkal bánnak. Már pár éves kicsi kölyköt (embert....) is láttam, amikor meglát egy kóbor kutyát az utcán, és automatikusan máris kőért nyúl, hogy megdobja. Ezt látta, ez a természetes neki. Nos, ez a viselkedés eddig távol állt az én gyerekeimről. A mostani "hatalmi harcunk" nem zajlott a szemük előtt, de hallották, és olyan kárörvendés csillogott a szemükben, hogy teljesen megdöbbentem. Én azt vártam, hogy majd sajnálják, és talán még sírnak is. Én biztos ezt tettem volna gyerekként.... Utána természetesen elmagyaráztam nekik, hogy miért volt erre szükség, és hogy meg ne lássam soha, hogy ők valaha is kezet emelnek a kutyára. Ezekután viszont már nem tudom, bízhatok-e abban, hogy megfogadják, amit mondtam. Annyiszor megígérnek dolgokat, aztán meg mégis falrahányt borsó lesz minden beszélgetés. Aki kitalálta ezt a liberális nevelést, annak biztos, hogy nincs gyereke :-P Vagy csak én csinálok valamit rosszul?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése