Dilemma

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy gyermekeinket a szépre, a helyesre neveljük. Legalábbis normális körülmények között így működik a dolog. Minket is így neveltek, a szüleinket is, az ő szüleiket is; amióta világ a világ, ez az élet rendje. De néha azért elgondolkozom azon, hogy tulajdonképpen mi is az, hogy helyes? Ki dönti el? Itt vannak például a különböző kultúrák. Ami nálunk erénynek számít, az lehet, hogy egy egészen más erkölcsi normákkal rendelkező országban hibának, vagy éppen bűnnek számít. Csak egy egyszerű példa, ami már lerágott csontnak számít: mi itt Európában (?) megrökönyödünk azon, hogy egyes ázsiai országokban kutyát, macskát esznek, de az indiaiak számára szent tehenet fenntartás nélkül fogyasztjuk. Ami nekünk természetes, az más kultúrákban nem az, és fordítva. Persze mindig azokhoz a normákhoz kell alkalmazkodni, ahol éppen tartózkodunk, nem várhatjuk el a befogadó országtól, hogy tolerálja a számukra esetleg furcsa szokásainkat. Ami persze nem azt jelenti, hogy akkor Kínában álljunk neki mi is kutyát enni, de azért illik tisztában lenni az ottani különbségekkel, hogy ne okozzunk esetleg felháborodást a viselkedésünkkel.
Na de nem is erre akartam kilyukadni (úgy látszik, már régen volt időm hosszabban kifejteni a gondolataimat, ezért csapongok megint jobbra-balra). A kérdés az, hogy a mostani világban, ebben a helyzetben, amiben vagyunk, érdemes-e, mennyire érdemes jónak lenni? Amikor csak az jut előbbre, aki lop, csal, hazudik, és aki becsületesen él, azt eltapossák??? Amióta csak gyerekeim vannak, foglalkoztat ez a gondolat (vagy talán már annál is régebb óta, csak nem fogalmazódott meg bennem ennyire tisztán, mert nem volt kinek továbbadni). Az utóbbi időben azonban újra aktualitást nyert ez a kérdés. Aki hallgat híreket (nem rémhíreket, vigyázat!!!), az tudja, miről beszélek.
A régi szokások azonban nehezen vetkőzhetők le. Aki világéletében becsületesen élt, így nevelték, ezt látta, ezt tanulta, az valahol a szíve mélyén még elhiszi, hogy a végén a jó elnyeri a jutalmát. Mint a mesében. De hol a vége? Mikor lesz az, amikor végre meglátjuk, megtapasztaljuk, hogy tényleg megéri jónak lenni? Mert egyelőre csak azt látom, hogy aki becsületes, azt kihasználják, hülyére veszik, sárba tiporják. Aki pedig csal, törtet, az éli a világát. Senki sem kéri tőle számon, hogy mit tett, és miért. Ki is kérné számon, hiszen aki abban a helyzetben van, hogy joga van számonkérni, szintén van takargatnivalója. Kéz kezet mos... Bezzeg ha a szegény becsületes kisember véletlenül egyet botlik (mert a cúgos cipőben nehéz a járás...), egyszerre csattan az ostor a hátán!!! Hiszen valakinek meg kell fizetni a bűnökért. Amióta világ a világ, ez így volt. Régebben áldozati bárányok voltak, most az állatvédők kiállnak a bárányokért. Miértünk ki áll ki? Vagy álljunk neki mi is lopni-csalni-hazudni, hátha jobb lesz nekünk? De azért az már mégsem járja! Még mindig hiszünk a mesékben, a sok csalódás ellenére is. Na és persze félünk a lebukástól. Hiszen nem vagyunk mi született gonosztevők. Meg nem ezt tanultuk. Aztán itt jön a dilemma. Mi mit tanítsunk a gyerekeinknek? Mindenki a legjobbat szeretné a gyerekének. Ha már nekünk nem is sikerült kitörnünk, azonban nekik egy szebb, boldogabb jövőt álmodunk. De hogyan? Vajon tényleg nem éri meg becsületesnek lenni? És ha így is van, azért ezt mégsem taníthatjuk a gyerekeinknek! Másrészről viszont az életre kell felkészítenünk őket. Erre a világra, amiben most élünk, és itt bizony sok helye nincs a tisztességnek. Amikor már egy hét-nyolc éves gyerekben is felmerül a kérdés, hogy mi miért legyünk jók, amikor mások sem azok? Jó kérdés, nehéz megválaszolni. De muszáj. És muszáj a szépre, a jóra nevelni őket. Mert ettől lesznek gazdagabbak. Ha máshogy nem is, de lelkileg biztos. És ez a legfontosabb. Aki rendben van saját magával, az rendben lesz a körülötte levő világgal is. Majd ők is megtalálják a helyüket, mint ahogy mi is megtaláltuk. Mert szerencsére vannak még rajtunk kívül más elnyomott, kihasznált, eltaposott becsületesek is, akiknek a társaságában jól érezzük magunkat. Vajon a tolvaj, csaló, hazug banda is elmondhatja ezt magáról? Tulajdonképpen nem is érdekel, ez legyen az ő gondjuk. Én örülök, hogy tudok tükörbe nézni, még ha más nem is maradt már. A sok kicsi sokra megy alapon talán egyszer mi, a jók leszünk többen, és általunk szebb lesz ez a világ. Döbbenet, hogy ennyi idősen még mindig naívan hiszek a mesékben :-))