Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. május 5., szerda

A vér szava

Érdekes a "félvér", vagyis a két különböző nemzetiségű szülőktől származó gyerekek élete. Akárhol is élnek, mindkét ország kultúráját magukénak érezhetik. Persze ez elsősorban nevelés kérdése, gondolhatnánk. De mégis, mostanában sok olyan történetet is hallottam, ami éppen ennek az ellenkezőjéről adott tanúságot. 
De kezdem az elején. Ez az egész okfejtegetésem akkor kezdődött, amikor a múlt héten egy lovasfarmon jártunk, egy közeli településen. 


Ugyebár,  a magyar lovas nemzet :-)) Az én gyerekeim pedig imádják a lovakat :-)) Legalábbis messziről! Mert eddig még nem sűrűn volt rá alkalmuk, hogy fel is üljenek a lóra; illetve dehogynem, kisebb korukban, amire aligha emlékeznek. Most viszont itt volt a nagy lehetőség, hogy kipróbálhassák a bátorságukat. Először Stefanos pattant nyeregbe; elfogultság nélkül állíthatom, hogy nagyon ügyes volt, és nem is félt! A vérében van? :-D  Aztán Malvina következett. A kezdeti bátorsága elég rendesen az inába szállt, ahogy a ló mellé állva felfedezte önnön kicsinységét :-)) Aztán kiderült, hogy a lovászfiú, aki a farmon dolgozik, erdélyi magyar! Nagyon megörült, amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk! És itt jön elő a címben említett vér szava: Malvinának ennyi elég volt, hogy meghallotta, hogy a fiú magyarul beszél, és minden további nélkül bizalmat szavazott neki, hogy biztonságban tudhatja magát a kezei között: az előbbi félelme egyszerre elszállt, és magabiztosan engedte magát nyeregbe emelni. Alig akartam a szememnek hinni. 
A gyerekeim számára a magyar emberek egyenlők a család,  a rokonság és a barátok fogalmával. Hiszen amikor Magyarországra megyünk, elsősorban velük találkozunk, az egész ottlétünk egy vég nélküli ünneplés és látogatás a számukra, amit természetesen nagyon élveznek, hiszen szinte mindenhol ők a társaság fénypontjai :-))  Nincsenek szürke hétköznapok, és főleg kötelességek, vagy kellemetlen élmények, így még egy okkal több, amiért imádnak Magyarországon lenni. Itt Görögországban is van néhány magyar ismerősünk, barátunk, akikkel a sorsunk és a helyzetünk hasonlósága okán az évek során szinte családtagokká váltunk egymás számára. És vannak, akik csak nyaralni járnak Görögországba, de ha erre járnak, mindig meglátogatnak minket is. A gyerekek számára tehát már természetes, hogy nagyon megörülünk neki, ha itt magyar hangot hallunk. Épp a napokban volt nálunk egy kedves baráti házaspár, akiknek a távozását még meg is siratták, mintha csak a családunk tagjai lennének. Számukra azt hiszem, amúgy is elég vékony ez a határvonal, hogy ki is családtag, és ki nem. Mivel a vérszerinti családunktól messze vagyunk, könnyen örökbefogadunk "pót-családtagokat" magunknak. Persze egyelőre még befolyásolja őket az én példám, vagyis aminek (vagy akinek) én örülök, annak ők is, de remélem, ez később majd megszokássá fog válni számukra, és továbbra is örülnek neki, ha magyar hangot hallanak.
Aztán eszembe jutott egy ellenpélda. Pár éve megismerkedtem egy félig magyar - és félig görög - lánnyal (asszonnyal, bár valamiért annyira idegenkedem ettől a szótól, olyan "öreges", pedig ő kb. velem egyidős lehet), aki itt él a városban - a történet könnyebb érthetősége miatt nevezzük Annának. Nagyon érdekes a története. Még a nagymamája jött ki Görögországba a második világháború után. A háborúban eltűnt a férje, és ő újra férjhez ment, ezúttal egy göröghöz. Az első házasságából volt egy kislánya is, természetesen őt is hozta magával Görögországba. Ez a kislány volt Anna édesanyja. Bár 100%-osan magyar vér csordogált az ereiben, de csak néhány éves volt, amikor idekerült; az édesanyja (Anna nagyanyja) az akkori körülmények között valamiért jobbnak látta, ha csak görögül tanítja a kislányt: teljesen el is felejtette a magyar nyelvet.  A görög mentalitásban nőtt fel, amit a saját gyerekeinek is maradéktalanul továbbadott, hiszen nem is ismert mást. Nem is tud azonosulni a magyar emberekkel, hiába magyar származású. Anna - és testvére - édesapja görög, ő is itt nőtt fel, talán nem is járt soha Magyarországon, nem tudom. Mégis, valami furcsa vonzódást érez Magyarország iránt, meg szeretne tanulni magyarul, felvette és tartja a kapcsolatot a rég elfelejtett magyar rokonokkal. Amikor beszélgettünk, elmesélte, hogy amikor magyar szót hall, olyan megmagyarázhatatlan borzongás járja át - igen, én értem, a vér szava. Pedig őt nem is ebben a szellemben nevelték, hogy ő félig magyar is, mégis, valami húzza a szívét arrafelé. Nem lehet szavakba önteni, csak érezni lehet, hogy mit jelent ez. Sokszor látom ezt a gyerekeimben is. Csak remélni tudom, hogy tudják majd kezelni ezt az érzést; és ha odahúzza őket a szívük, én csak támogatni tudom őket ebben :-))) 

Nincsenek megjegyzések: