Alvajárás

Meg kell állapítsam, hogy mi egy alvajáró család vagyunk. Mi felnőttek nem (vagy legalábbis nem tudok róla :D ), de a gyerekek igen... Jó, csak vicceltem. Viszont hogy éjszaka bemászkált hozzánk az összes, az tény. A két nagyobbiknál akkor kezdődött, amikor kikerültek a rácsos kiságyból, és igazi heverőjük lett. Pedig erre is azért volt szükség, mert reggelente (sőt, néha éjszaka is) ordítva ébredtek, ezért úgy gondoltuk, mindenki számára kényelmesebb, ha csak lemásznak az ágyról, és átsétálnak hozzánk. Mondjuk mi ezt úgy gondoltuk, hogy reggel. Ők meg úgy, hogy éjjel is. Stefanos körülbelül akkor kezdte, amikor Malvina megszületett. Ő akkor volt két és fél éves. Először érthető is volt, gondoltuk, amíg a kicsi velünk alszik egy szobában, addig ő is hadd jöjjön. Viszont ez a szokása azután is megmaradt, hogy Malvina rácsoságyastól átköltözött az ő szobájába. Már messziről hallatszottak a csattogó talpacskái, ahogy átszaladt a sötét folyosón, mert persze azért félt, aztán teljes erejéből kicsapta az ajtónkat. Ilyenkor általában már készenlétben vártam, hogy visszakísérjem. Szó nélkül vissza is ment, aztán egy óra múlva kezdődött minden előlről. Akkor még, első gyerekkel következetes akartam lenni, hogy ne szokjon már át a mi ágyunkba. Persze ennek praktikus oka is volt, mégpedig az, hogy Stefanos olyan pózokban tud (mind a mai napig) aludni, hogy még a dupla ágy sem elég egymagának sem. Idővel egyre gyakrabban előfordult, hogy a fáradtságtól észre sem vettem - vagy csak nem volt erőm észrevenni -, hogy átjött, és már csak arra ébredtem, hogy félig rajtam fekszik, vagy a bordáimat rugdalja álmában. Ilyenkor újra jött az átkísérés, aztán egy óra múlva minden előlről - jelenet. Mígnem belefáradtam, és egyszercsak fogtam magam, és én költöztem át az ő ágyába, amikor befészkelte magát mellénk. De ez sem tartott sokáig, hamar felfedezte, hogy nem vagyok mellette, és jött utánam oda is :-))

Az igazi show akkor kezdődött, amikor Malvina is kikerült a kiságyból. Bár neki sokkal jobb volt az alvókája, de egyszercsak ő is elkezdett mászkálni éjszaka. Amikor meghallotta, hogy a bátyja kimegy a szobából, neki is muszáj volt követnie, nehogy lemaradjon valamiről. Mit mondjak, nem volt egyszerű időszak, főleg, hogy akkoriban már én is dolgoztam, és nem tudtam magam kellőképpen kipihenni. Tiszta népvándorlás zajlott nálunk az éjszaka kellős közepén, sosem lehetett tudni, ki melyik ágyban ébred reggel :)) Addigra már kezdtem feladni az elveimet a "mindenkinek a saját ágyában a helye" című témában, csak arra vágytam, hogy minél kevesebb ébredéssel teljen el az éjszaka. Paradox módon ennek az éjszakai alvajárásnak akkor lett vége, amikor Sz. Koszovóban volt, és mi 2 és fél hónapot Magyarországon töltöttünk a szüleimnél. Itt egy szobában aludtunk a gyerekekkel, de mivel én akkor voltam terhes Fotinivel, szigorúan meghagytam nekik, hogy most aztán mindenki a saját ágyában marad, mert nem szeretném, ha valamelyikük megrúgná a hasamat álmában. Egyszer-kétszer próbálkoztak, de könnyebb volt úgy az irányításom alatt tartani a helyzetet, hogy mindjárt a kezdetekkor letörtem a próbálkozásaikat, még mielőtt felkelhettek volna az ágyukból. Így elég volt nekik a tudat, hogy ott vagyok velük egy szobában, aztán mire visszajöttünk Görögországba, megszokták, hogy mindenki a saját ágyában alszik.
Fotinivel már más volt a helyzet, említettem már, hogy vele a maradék elveim is hamuvá váltak. Hamar rájöttem, hogy mindannyiunk számára kényelmesebb, ha velem alszik egy ágyban. Nem is értem, minek szenvedtem a másik kettővel annyit, hogy már pici koruktól a kiságyba szoktassam őket, közben fél éjszakát fenn voltam velük... Fotinit csak magam mellé vettem, ha megébredt, aztán édesen aludtunk tovább. Igen, két másik gyerek mellett az ember már nem engedheti meg azt a luxust, hogy nem pihen. És láss csodát, amikor eljött az idő, Fotini magától is beszokott a kiságyába, nem volt rá szükség, hogy görcsös próbálkozásokat tegyek. Nem mondom, elég sokáig tartott, mire végigaludta az éjszakát ébredés nélkül, de ilyenkor is elég volt neki annyi, hogy csak kinyújtottam a kezem, és bedugtam a rácson, hogy megfoghassa, aztán aludtunk tovább. Csak amikor már biztosnak tűntek az éjszakák, akkor költözött át kiságyastól a gyerekszobába.
Mostanában sokat dilemmáztam azon, hogy itt lenne az ideje, hogy ő is átköltözzön a heverőre. A másik kettő ennyi idősen már régen nem a kiságyban aludtak, viszont éppen a fent említett éjszakai mászkálások tartottak vissza ettől a lépéstől. Gondoltam, amíg a kiságyban alszik, legalább nyugtunk van. Egészen tegnapelőtt éjszakáig. Reggel arra ébredtem, hogy Fotini ott alszik mellettem. Mivel Sz. szolgálatban volt éjszaka, kizárt dolog, hogy ő hozta volna oda, így csak arra tudtam gyanakodni (egy kicsit aggódtam is magam miatt...), hogy olyan fáradt voltam, hogy nem is emlékszem, mikor hoztam át... Aztán tegnap éjszaka kiderült a turpisság. Még javában itt tanulgattam a nappaliban, amikor éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Általában Malvina szokta így rámhozni a frászt, olyan csendben jön, hogy nem is hallom, csak amikor megszólal a hátam mögött - elég ijesztő így az éjszaka kellős közepén. Most viszont sokkal alacsonyabb kis alak jelent meg az ajtóban: a Törpe!!! "Hát te hogy másztál ki az ágyadból?" Kézenfogott, bevitt a szobába, és megmutatta :-D Simán!
Nos, akkor kezdődik minden elölről!!! Mit nekünk rácsos ágy, meg emeletes ágy, meg bármi, az anya ágyánál nincs jobb a világon! Jobb lesz minél előbb átköltöztetni a Csibét a nagy ágyra, mert ha kitúr a helyemről, a kiságyban nem férek el :-D