Eddig azt hittem, szeretem a telet.. Nem annyira, mint a tavaszt, vagy a nyarat, de a téllel is ki voltam békülve. Az ősszel nem, azt mindig is gyűlöltem, valahogy kicsi korom óta az elmúlásra emlékeztetett, anélkül, hogy gyerekként egyáltalán felfogjam, mi is az az elmúlás. De valamiért mindig elszomorított. A tél viszont új csodákat rejtett; az első hó mindig elbűvölt, nagy szánkózásokat, hócsatákat, hóemberépítést jelentett számomra. A csípős hideg sem ijesztett meg, egészséges pírt varázsolt az arcunkra. Mikulásvárás, Karácsony... mind, mind vidám események egy gyermek életében, bár felnőttként ugyanúgy el tudott varázsolni, sőt a mai napig elvarázsol ennek az időszaknak a hangulata. Mostanában azonban a tél sem ugyanaz, mint régen. Igen, itt Görögországban amúgy is egész más ez az évszak, de nem azért, mert jobb, vagy melegebb... Melegebb igen, lehet, bár az embernek a 98%-os páratartalomról nem éppen a meleg jut az eszébe. Otthon, régen a mínusz 20 fokokat is zokszó nélkül elviseltem, a csípős, friss hideget, jól beöltözve, a jó meleg lakásból kilépve és oda visszatérve. De a párás hideget nem lehet kivédeni, akármennyire is felöltözik az ember, a csontokig hat. Az első években, amikor idekerültem, állandóan fáztam télen. És állandóan beteg voltam. Azt hittem, sohasem szokom meg ezt a klímaváltozást. De aztán megszoktam.
A magyar kemény télre viszont mindig vágyakozva gondoltam vissza. Pedig amúgy nem szeretem a hideget. Bár a karácsonyt szinte mindig otthon töltöttem, sőt, amikor megtehettem, hosszabb időre is otthon maradtam. Így volt lehetőségem a havat, a korcsolyapályát és az egyéb téli szabadidős tevékenységeket is kiélveznem. Egy hónap aztán elég is volt a télből, és mire visszajöttem, már jól is esett a kicsit enyhébb idő.
Az utóbbi pár évben azonban valami megváltozott. A globális klímaváltozással kapcsolatos aggodalmaimat majd talán egyszer egy másik bejegyzésben fogom részletezni, itt legyen elég annyi, hogy évek óta nem láttam havat, sőt még olyan igazi kemény telet sem, hiába voltunk Magyarországon az ünnepek alatt. Márpedig számomra a fehér karácsony lett volna az igazi ünnep. Persze, nem ezen múlik, de szeretek adni a részletekre :))
Idén télen aztán örömmel hallottam, hogy az ünnepek előtt nagy havazás volt országszerte. Mi éppen Szentestére értünk haza, hóláncokkal felszerelkezve. Nos, 23-án még esett a hó, 24-én viszont volt vagy +15 fok!!! Természetesen hónak se híre, se hamva!!! Tisztára húsvéti hangulatban teltek az ünnepek, de ennek egyáltalán nem örültem. Lényeg a lényeg, 3 hetes magyarországi tartózkodásunk utolsó előtti napján végre megérkezett a várva várt hóesés, így 2 napban próbáltuk meg kiélvezni azt, amire eddig csak vágyakoztunk. Főleg a gyerekek élvezték a szánkózást, hóemberépítést és társait, mi pedig osztoztunk az örömükben. Viszont annál nehezebb volt a visszaút! Ennyi idő nem volt elég... Nemcsak a hóból természetesen, de most ez a bejegyzés elsősorban arról szól. Később majd szót ejtek a visszatérések fájdalmáról is...
Tehát visszaértünk Görögországba, és a havas táj után szinte tavaszias idő fogadott minket. Irritált a meleg; hideget akartam, havazást és fagyot. Na erre mondják, hogy vigyázz, mit kívánsz! Nem telt el egy hét, és megjött a rossz idő, amit a görögök csak nagyon ritkán tapasztalnak. Repkedtek a mínuszok, az az igazi, száraz hideg volt, amit szeretek. Még hó is esett, bár itt felénk sajnos nem maradt meg. Élveztem ezt az időjárást, egy kicsit otthon éreztem magam tőle.
Aztán a hideg csak tartott. és tartott, és tartott. És már nem tetszett annyira. Közben a száraz hideg helyett jött a páratartalom, a hó helyett eső, de a hideg maradt. Kint a kertben elfagytak a virágaim, a bokraim, még a leandereim is, pedig évek óta büszke voltam rájuk, hogy mindent kibírnak. Az idei telet nem. A ciklámenem, ami egész télen úgy virágzott, hogy a csodájára jártak, elhervadt, lekókadt, aztán a sok esőtől teljesen el is rohadt. Az összes többi büszkeségem is hasonló sorsra jutottak. Nem is annyira a hideg viselte meg őket, hanem a rengeteg eső. Engem is... A hideg ellen lehet védekezni, ki lehet mozdulni, lehet sétálni (bár a görögök így is ufónak néztek, hova megyek ebben a hidegben a gyerekekkel - ez megint megér majd egy misét), az esőben nem (bár az angolok meg biztos még esőben is kimennének... na én azért nem nézem ufónak őket, de én nem megyek ki, ha nem muszáj).
Hosszú volt ez az idei tél, szokatlanul hosszú, itteni viszonylatban legalábbis. És még nem merek fellélegezni, hogy tényleg vége van. Mindenesetre a nyomát mélyen a lelkemben hagyta. Az idei tél a veszteségek, az elmúlás tele volt. Sok mindent elveszítettem, ami kedves volt számomra. A növényeim elvesztése erre döbbentett rá, mert sajnos nem csak azokat veszítettem el, csak szimbolizáltak valamit, amit egyelőre még nem tudok szavakba önteni.
Mire visszajöttünk Magyarországról, eltűntek a kiscicáink is, akiket saját kezemmel segítettem a világra. Szerencsétlen volt az egész család. Cicamamával együtt 5 cicánk volt, mind lány. A fiam tervezgetett, hogy ha mindegyik cicának születik még 4 cicája, mennyi lesz összesen... Én nem akartam belegondolni. Na de hogy 0, erre én sem gondoltam. Olyanok voltak, mint a búcsúszimfónia. Először eltűnt cicamama. Talpraesett macsek volt, és jó dolga volt nálunk, biztos hogy nem lépett le csak úgy szó nélkül. Aztán másnapra már az egyik kiscica is elveszett. A maradék háromra már úgy vigyáztunk, mint a szemünk fényére. Aztán jött az utazás. Nem aggódtam, mert a cicák inkább a helyhez ragaszkodnak, mint az emberhez, gondoltam, ha átjön a szomszédasszony megetetni őket minden nap, nem lesz gond. Mi sem sokat voltunk kint velük így a tél beköszöntével, elvoltak ők jól magukban.
Nos, mire visszajöttünk, egy cicus se maradt :(( Pedig a szomszédasszony jött becsülettel, etette őket, sőt, egy idő után át is szoktak az ő verandájára, még ezt se bántam volna. De nem, ők eltűntek, és hiába kerestük őket, nem találtuk többé. Érdekes módon az összes macska eltűnt a faluban, egy darabot sem látni azóta, pedig volt jópár. A hideg? Vagy a mérgezett egerek? Ki tudja. Olyan felfoghatatlan dolog ez az elmúlás, még a születésnél is felfoghatatlanabb. Egy pici élet csak jön a semmiből, aztán egyszercsak újra semmivé válik. Vajon van valami előtte és utána? Az emberiség örök nagy kérdése...
A legnagyobb veszteségemről még most sem tudok beszélni, hiába készítem elő a terepet már mióta. Életem egy nagyon fontos szereplőjéről van szó, gyermekkorom egyik megtestesítője... Borzasztóan megviselt az elvesztése, váratlanul ért, pedig várható volt. De az ember sosem akarja elfogadni a rosszat, az utolsó pillanatig bízik, reménykedik, hogy ez velünk nem történhet meg.
Nem, ez a téma egy külön bejegyzést érdemel, most csak annyit, hogy Papa, nagyon hiányzol!!!!! Szinte fizikailag hasít belém a hiánya, pedig itt, ahol vagyok, amúgy is messze lennénk egymástól. De mégis, valahogy érzem az űrt, ez más, nem csak annyi, hogy elválaszt minket 1000 kilométer.
Az idei tél az elmúlás tele volt, gyásszal teli, fájdalmas. De most már elég volt!!!! Tavaszt akarok, napsütést, az újjáéledés apró jeleit, a sebek gyógyulását!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése