... azaz amin gúnyolódsz, az fog veled is történni, tartja egy görög mondás. Mennyire igaz!!! Sokszor, sok mindenben beigazolódott már ennek az állításnak a helyessége, de van valami, ami a mai napig kísért minket.
Közhely, hogy amíg az embernek nincs gyereke, nagy elvei vannak a gyereknevelésről. Utána már csak gyerekei vannak... Az elvek szépen lassan megdőlnek, ha nem az első gyereknél, akkor a másodiknál, vagy ha még akkor sem, akkor a harmadiknál egészen biztos :)
Első terhességem alatt tudatosan készültem az anyaságra. Elolvastam egy csomó "szakirodalmat", ami a szüléssel, a szoptatással, a gyermek etetésével, a gyermekpszichológiával és hasonlókkal foglalkozott. Már akkor feltűnt, hogy ahány könyv, annyiféle elveket vall, de akkor még nem aggódtam; magabiztosan vágtam bele ebbe a nagy utazásba, amit úgy hívnak, gyermekvállalás, határozott elképzeléseim voltak azt illetően, hogy ÉN hogyan fogom csinálni. Már a szüléskor rádöbbentem, hogy nem úgy van azért az egészen, mint ahogy én azt elgondoltam. Kezdődik azzal, hogy a szülés fáj... Igen, tudtam, illetve gondoltam, hogy fáj, de én világéletemben meg voltam róla győződve, hogy magas a fájdalomküszöböm, bírom a fájdalmat, ugyan már, nem lesz itt gond... Aha.... Nem lövöm le a poént, mert majd valamikor külön bejegyzést szeretnék szentelni a szüléstörténeteimnek, de annyit elárulhatok, hogy tökéletesen elfelejtettem mindent, amit a könyvekben olvastam, a légzéstechnikától elkezdve a szülés fázisain át a kitolásig, és csak az járt az eszemben, hogy mikor leszek már túl az egészen, mert álmos vagyok, éhes, meg különben is... De leginkább azt, hogy ÉN EZT NEM BÍROM!!! Persze ez kb. csak addig tartott, amíg a karomban nem tartottam azt az kis vöröseslilás nyálkás csomagot, aztán amikor a férjem piszkálódva megkérdezte, hogy akkor hány gyereket is akartam? Elfúló hangon közöltem vele, hogy hármat, b.meg....
Aztán innentől egymás után dőltek a teóriák, mint a dominó. Az én könyveim szerint egy újszülöttnek napi 16 óra alvásra van szüksége, csakhogy az én újszülöttem még nem tudott olvasni, hogy az orra alá dugjam a szakirodalmat, de még a csomagküldő cég, ahonnan jött is elfelejtette erről felvilágosítani. Óránként ébredt, órákat lógott a cicin, és csak az ölünkben érezte jól magát, mind olyan dolgokat művelve ezzel, amiket mindenki, a szakirodalomtól elkezdve az orvosokon, nővéreken át a jótanácsokkal kérve-kéretlenül ellátó rokonságig, barátokig, ismerősökig mindenki helytelenített. Nekem pedig, kezdő anyaként igencsak megcsappant az önbizalmam, hogy valamit nagyon rosszul csinálok, és biztos maradandó károkat okozok a gyermekem lelkivilágában, de akkor sem volt szívem ordítani hagyni, vagy éheztetni, mert a nagykönyvben ez van megírva. Még nem volt elég tapasztalatom, hogy nyugodt szívvel az ösztöneimre hallgassak, és bizony lelkiismeretfurdalásom volt, hogy már megint nem tudtam megfogadni a többség tanácsát, és "következetlen" voltam, és biztos egy életen át ölben fogom cipelni a gyereket. Kár, hogy akkoriban még nem volt internetem, akkor időben rájöhettem volna, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, sőt!!
Második terhességem alatt újra elöntött az önbizalom. Azt hittem, most már tapasztalt anya vagyok, könnyen fogom venni az akadályokat, hiszen tudom, mire számíthatok, és megvannak a jól bevált módszereim. Igen ám, ez volt az én nagy tévedésem!! Kicsi lányom szöges ellentéte volt a bátyjának, ami nála bevált, az mind használhatatlan volt ebben az esetben. Nem mondom, ő volt a mintabébi, 3 óránként kelt, viszont nem aludt be a cicin, ölben sem szeretett lenni, inkább magától szeretett visszaaludni, ami nagyon dícséretes dolog lett volna tőle, viszont ha valamiért mégsem ment a visszalvás, akkor tehetetlenül álltam felette, hogy most mi van, mert semmi sem volt jó neki. Vele már megfogadtam, hogy nem érdekel senkinek a véleménye, ha sír, felveszem, igény szerint szopizhat, nem fogok ebből gondot csinálni... Nos, egy gond volt csak, neki meg pont nem volt erre igénye! Magyarán újra kellett járnom az iskolát vele, plusz még ott volt a nagy feladat, a két gyerek programját összehangolni. Túléltük ezt is, nem volt könnyű, de olyan gyorsan elrepült ez az időszak is! Utólag már nosztalgiával gondol rá az ember... Viszont most már megtanultam, hogy 2 gyerek után sem érezheti magát az ember lánya tapasztalt anyának, hiszen minden gyerek más, mások az igényei, a szokásai; nincsenek tuti módszerek, mindegyikhez meg kell találni a saját kis kulcsát...
Egy valamire nagyon büszke voltam, ez pedig a flottul működő napirendünk. Ehhez persze előbb el kell mesélnem, hogy itt Görögországban a legtöbb családban elég lazán veszik a napirend kérdését. Az ismerőseink 99%-ánál a gyerekek későn fekszenek, de az utcákon sem ritka jelenség, hogy éjfél körül még kis gyerekekkel mászkálnak a családok. Számomra teljesen érthetetlen ez a jelenség, nem tudom, miért jó ez a szülőknek is... igen, gondolom éppen ezért, mert nem akar már este 8-9 óra körül bezárkózni a lakásba, hanem inkább rángatják a gyereket is magukkal séta címszó alatt. De amikor otthon vannak, akkor sem fektetik le időben a gyerekeket. Rosszul alakul az egész program, későn fekszenek, aztán későn kelnek, az ebéd utáni alvás is inkább már késő délutánra tolódik, és így tovább... Ha valaki belekerül ebbe az ördögi körbe, nehéz kikecmeregni belőle. De nem lehetetlen... gondoltam én. Szomszédainknak is hasonló korú gyerekeik voltak, és bizony sokszor még éjfél után is randalíroztak a gyerekek, amikor a mieink már régesrég a másik oldalukra fordultak. Sokszor beszélgettünk szomszédasszonyommal, és meséltem neki - nem kevés célzással -. hogy nálunk már korán lövik a pizsamát, de ez nekünk, szülőknek is jó, nem csak a gyerekeknek, mert van egy kis időnk még egymásra is, egy kis magánéletünk, miután a gyerekek ágyba kerülnek, hiszen egész nap úgyis velük foglalkozunk, ennyi kis nyugalom nekünk is kijár még este. Szomszédasszony egyet is értett velem, de mesélte, hogy ő hiába próbálja időben lefektetni az övéit, nem tudja őket elaltatni. Férjemmel magunk között sokszor ki is tárgyaltuk ezt, hogy ne mondják már, hogy nem tudják, minden szoktatás kérdése. Az természetes, hogy a gyerek, aki azt szokta meg, hogy éjfél után fekszik, nem fog egyik napról a másikra este 8-kor elaludni. De szépen folyamatosan, minden nap egy kicsit korábban, hozzá lehet szoktatni.
Nos és itt jön a képbe a címben említett mondás, valamint a bevált nevelési módszerek csődje...
Ugyebár az előző bekezdésemet ott hagytam abba, hogy a második gyerek után már tudtam, hogy semmit sem tudok :)) Nem véletlenül írtam... Harmadik gyermekünk végképp lerombolt minden illúziót azzal kapcsolatban, hogy van valami fogalmunk a gyermeknevelésről, sőt, hogy láttunk-e már egyáltalán gyereket közelről :D Ő az agyonajnározott, halálra kényeztetett, hordozókendős-igényszerintszoptatott-ágyunkbanalvós babák mintapéldánya, aki ráadásul egész pici kora óta úgy csavar minket az ujja köré, ahogy neki tetszik, mi pedig - kollektíven az egész család - a lábai előtt heverünk és még élvezzük is :)) De a legszebb az egészben, hogy egyáltalán nem fő a fejem emiatt, nem félek tőle, hogy anyatejet kell majd neki csomagolnom tízóraira az iskolába, és attól sem, hogy az ágyunkból megy majd érettségizni. Az egyetlen dolog, ami bosszant, hogy míg a nagyok már legkésőbb este 9-kor az igazak álmát alusszák, a kisasszony még 11-kor is bulizik, hiába teszünk meg bármit is.... Hoppá....
Ezért vigyázz, hogy min gúnyolódsz, mert még veled is megtörténhet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése