...vagy lehet, hogy épp ez maga a bevezetés? Na majd kiderül.
Nagyon régóta tervezem már a blogírást, de valahogy sosem jutott rá elég időm. Nem is tudom, miért, de valahogy úgy maradt meg bennem ez a dolog, hogy időigényes, pedig ha jobban belegondolok, nem is annyira az. Amennyi idő alatt megírok egy bejegyzést, annál ezerszer több időt töltök a neten naponta, sokszor feleslegesen. Szóval ennyi még bőven belefér. Különben is, az embernek arra van ideje, amire időt akar szakítani, erre főleg mostanában gyakran emlékeztetem magamat. Talán most jutottam el arra a pontra, hogy felgyülemlett bennem a mondanivaló, és kiutat keres. Egyelőre azt se tudom, honnan kezdjem. Az évek óta bennem kavargó gondolatok most hirtelen ki akarnak törni, és egy összevissza kuszaságot okoznak bennem. Nem érzem úgy, hogy rendet kellene tennem. Csak türelemre intem őket: nyugalom, mindenki sorra kerül :)) Nincs érkezési sorrend, csak jöjjön, aminek jönnie kell, mikor milyen kedvem van. Szóval elkezdem, aztán majd meglátom, mi lesz belőle. Talán néha összefüggéstelennek fognak tűnni az egyes bejegyzések, de a végén - remélem - majd összeáll a kép.
Arról, hogy babás blogot írjak, egy kicsit már lemaradtam. A legkisebb csemetém is lassan 2 éves lesz, bármennyire is szeretném, már nem kisbaba! Viszont életem fontos, a legfontosabb része az anyaság, és ezalatt a csaknem 8 év alatt, amióta anya vagyok, bizony rengeteg szép emlékkel, gondolatokkal, megörökítésre váró pillanattal gazdagodtam, amiket mindenképpen "papírra" kell vetnem, hogy egyszer majd a gyermekeim is olvashassák. Az emlékek még frissek, úgy eltelt 8 év az életemből, mintha csak egy szempillantás lett volna. Tisztán emlékszem még a percre, amikor először a karomban tartottam a fiamat, pontosabban a hasamra tették, és én csak néztem hitetlenül, nem bírtam felfogni, hogy itt van köztünk végre. Aztán még kétszer átéltem ezt a csodát, de a pillanat varázsa egy csöppet sem fakult, sőőőt!!! Néha még most is rácsodálkozom, hogy jééé, 3 csodálatos gyermeknek adtam életet, olyan hihetetlennek tűnik! Az ember fel sem bírja fogni ésszel, csak egyszerűen megszokja, sodródik tovább az árral, a hétköznapok rutinjával, és csak néha hasít bele a felismerés, hogy nahát, micsoda csoda részesei vagyunk!!! Mert igen, még 8 év múltán is képes vagyok ilyen dolgokon elmélázni...
Az utóbbi időben egyre inkább próbálok figyelmet fordítani a részletekre, és kitörni a hétköznapok rutinjából. Ahogy nőnek a gyerekek, rajtuk látom igazán, hogyan repül az idő, és ezeket az éveket semmi sem hozhatja vissza. Ezért élveznünk kell minden pillanatot, nem szabad, hogy a hétköznapok, a hajtás miatt elszaladjon mellettünk az élet. Mert mit is csinálunk?? Célokat tűzünk ki magunk elé, hogy szebb, jobb legyen az életünk, aztán meg rohanunk, hajtunk egész nap, hogy ezeket a célokat elérjük. Közben meg múlnak az évek, és mindent csinálunk, csak nem ÉLÜNK. A szebb élet mindig csak egy cél marad, miközben észre sem vesszük, ami mellett elrohanunk. A végén már nem is emlékszünk, mi volt a cél, csak rohanunk mindig tovább, egyre távolabbi vágyak felé.
Pedig az élet itt van, ahol mi vagyunk, nem a távolban kell keresni, hanem meg kell tanulnunk örülni annak, amink van. A görögöknek van egy mondása, valahogy úgy hangzik, hogy egy vízzel félig lévő poharat láthatsz félig üresnek vagy félig telinek is. A pohár és a víz ugyanaz, de nem mindegy, hogy hogyan látod. Én úgy gondolom, hogy a boldogság a félig teli pohár észrevételében rejlik.
Nem gondoltam mindig így. Engem is elkapott a gépszíj valaha, másra, többre vágytam. Aztán elég volt egy szemléletváltás, hogy megtanuljam értékelni azt, amim van, és megtaláltam a boldogságot. Itt, bennem, az otthonomban, a családomban, csak a karomat kellett kinyújtani érte. Nem is kívánok mást, csak hogy ez a csoda örökké tartson!!!
Nos, lehet, hogy egy kissé elkanyarodtam a kezdeti mondandómtól, de ennek a blognak éppen ez a lényege, szabadon eresztem a gondolataimat, aztán hadd szárnyaljanak, amerre akarnak!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése